A RÉM /Befejezett/

141.

🥁🥁🥁 Ta-dam!!!🥁🥁🥁

Isabell

Mit is mondhatnék, nem ismerem a körülöttem lévő embereket. Az emberismeretem nulla, miközben engem nagyon is jól ismer mindenki. Mindenki tisztában van a dolgaimmal és ennek ellenére szeretnek, de miért, mit látnak bennem? Csak, mert Jeont boldoggá tehetem, ezért képesek elfogadni, megbocsájtani és szeretni? Ha mindenki azt akarja, hogy Jeon boldog legyen, hát én sem lehetek ellene, nem is akarok, szeretem, mindennél jobban.

Amint az idő telik az idegességem egyre nagyobb, az ujjam tördelem, miközben fel-alá járkálok a lakásban. Borzalmasan lassan telik az idő, néha az udvarra is kisétálok, de semmi nem gyorsítja fel az idő múlását. Annyira be vagyok rezelve, mint még soha. El kell mondanom mindent, el kell mondanom, hogy szeretem, de annyira félek. Félek, hogyha megnyílok és bevallom bűneim, nem fogja érdekelni, hogy mennyire szeretem, egy csapásra elfelejti, hogy ő is szeret.

Túl messzire mentem, de már nem tudom megváltoztatni a múltat.

A gyomrom remeg, émelygek, miközben már a körmöm rágcsálom, bevallani az igazat a legnehezebb az életben, de hazugságban sem lehet élni. Ha valóban szeret, akkor megbocsájt. Képes az emberi szív ennyi aljaságot megbocsájtani? Igen képes, hiszen én is megtettem Győzködöm magam. Igen így lesz, tudom, hogy így lesz. Egyszerűen elé állok, bátran és határozottan és azt, mondom, hogy el kell fogadnia minden múltbeli tevékenységem, ez van, buta voltam és bosszúéhes, ezért tettem mindent, de már megbántam, és nincs a földön nagyobb vágyam, minthogy vele legyek, hogy szeressem. Boldog akarok lenni, és ezt tudja ő is nagyon jól. Tudja, hogy mi összetartozunk, egymás nélkül nem lehetünk boldogok. Ez így jó lesz, zárom le gondolatmenetemet.

Elterveztem mindent, de ettől még mindig izgulok sőt, most hogy besötétedett még jobban, egy félmaratont már lesétáltam a nappaliban, de lábaim nem adják fel, a versenyszellem bennük van, és a cél, nem más, mint a teljes maraton. Mély levegőket veszek és próbálok nem remegni, de ha arra gondolok, hogy rohadtul nem érdekli, hogy megbántam mindent, akkor mi lesz? Dühös lesz, őrjöngeni fog, megöl vagy megver, kidob a házából és a szívéből is. Ez annyira nehéz. A szívem bármikor felmondhatja a szolgálatot, keservesen üti a rettegés okozta heves ütemet.

A bejárati ajtóra pislogok, de nem nyílik, hol a frászban van már, megörülök. A hajamba túrok mindkét kezemmel, majd jól megmarkolom tincseimet és hátra döntöm a fejem. Megakad a szemem, a fekete zongora felett díszelgő festményen.
Olyan halálosan siralmas képet vág a lány rajta, pont mint most én, talán együtt érez velem, talán pontosan hasonló szerelmi káoszban volt része és ezért ilyen kínkeserves az ábrázata. Henri Mattise festménye. Sokan azt gondoljak ez a festmény nem is létezik,( műkincstolvajok eltulajdonítottak, egy rotterdami galériából, abban sem biztosak ez a festmény ott volt), de én biztos vagyok benne, hogy bizony nem hazudott a galéria tulajdonosa, ez a kép ott lógott a falon, viszont mióta én ismerem Jeont, azóta itt ékesíti a falat.



Némileg megnyugtat a lány bámulása a festményen, aki egyáltalán nem agyal a hibáin, csupán elmélyülten olvas egy könyvet. Ilyen szerencsétlen helyzetbe senki nem sodorja magát, páratlan vagyok ebben is.

− Szia. − egész közel hallom meg, Jeon halkan elmélyülő hangját. Összerezzenek, mikor megfordulok és megpillantom, hogy épp csak egy méterre áll előttem. Nem is hallottam, hogy megérkezett, időm sem volt felkészülni. A remegés úralma alá vette a testem, de nem szabad félnem. Erős vagyok, itt az idő.

− Szia − hangomon a bátorság egyáltalán nem érződik.

− Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem, de...