A RÉM /Befejezett/

3.

Isabell

Óriási Led lámpák tömkelege világítanak egyenesen a szemembe, mintha vakuznának folyamatosan, olyan erős a fényük. Mire jó ez? Nem teljesen mindegy, hogy mit látok a színpadról? Ha megvakulok nem biztos, hogy fizetnek értem.

Kétféle érzés kavarog bennem. A rettegés és a még nagyobb rettegés.

Rettegek attól, hogy ki vesz meg, kinek leszek a rabszolgája és rettegek attól, hogy ha nem kellek senkinek, akkor mi lesz velem?

Az aukciót vezető hangját hallom meg élesen, a fülem melletti hangszóróból.

−1000 $- ról indul a licit.

Valóban ennyit ér az életem?
Csupán 1000$.

Nem kell sokat várni, emelkedik is a tábla a hátsó sorból, hogy valaki megadja értem ezt „horribilis összeget".

A szemem képtelen hozzá szokni ehhez a hihetetlen fényáradathoz, ezért nem látom tisztán, hogy kik ülnek a színpad előtt, csak annyit látok, hogy szép számmal összegyűlt öltönybe bújt férfiak és estélyiben ragyogó nők.

Persze nem csak miattam jöttek. Nem én voltam az egyetlen lány a szigetről, akit ide hurcoltak, de 18 életévemmel a legidősebb. Undorító, hogy meglett férfiak fiatal vagy épp kiskorú lányokat vásárolnak szex rabszolgának. Egy fertő közepén állok, és csak abban az egyben reménykedhetem, hogy felvásárlóm, vagyis új gazdám, ahogy mondták nekem az öltözőben, nem hájas undorító vén kéjenc disznó lesz, vagy nem egy perverz erőszak tevő, aki örömmel kínoz meg nőket.

A licit folytatódik, és azt kell, hogy mondjam kellendő vagyok, már 20.000$- nál jár a licit. Ahogyan értékem nő, úgy a feszültség is bennem, nem mintha eddig nyugodt lettem volna, de most még inkább remeg a gyomrom. Úgy érzem, lassan kidobom a taccsot, vagy elájulok. A lábam már képtelen tartani meglehetősen piciny súlyomat, de most, mintha egy tonnát kellene tartani, annyira nehezedik pipaszár lábaimra testem súlya.

Csak forgatom a szemem, a táblák irányába, amik egyre csak emelkednem egymás után.

Még ilyet!

Nem tartom magam túl szépnek, talán az ártatlanságom az oka mindennek.
A mi köreinkben, ahol a szegénység az úr, az egyetlen kiút, ha drog dílernek állsz, vagy ha prostitúcióra adod a fejed. Kevesen vannak, akik még ebben a korban ártatlannak mondhatják magukat.

Gondolataimba meredve, nem érzékelem már a külvilágot, nem hallom már, hogy hol jár a licit. A rettegés felemészt. Erősen koncentrálok, hogy a reggelim, amit még esetleg nem emésztettem meg, visszatartsam, nehogy a színpad közepére hányjam.

Amire észbe kapok, már elhalkul körülöttem a sokaság. Az egyik alkalmazott megragadja a karom és lekísér a színpadról. Azután visszakísér a felkészítő terembe, ahol ezt a csodás ruhát rám adták, kisminkeltek és megcsinálták a hajam, hogy minél gyönyörűbb lehessek, mondták ők." Egy koszos, rongyos lány nem kell ám senkinek, lehet bármilyen bájos is az arca."

A szoba felé vezető folyosón, nagy mosollyal ajkain örvendezik kísérőm, aki nem sokkal idősebb, mint én.
− Szerencsés vagy.
− Valóban az lennek? − Csalódottan reagálok
− Igen! Nagyszerű gazdád lesz, majd meglátod. − mosolyog bűbájosan, amire én csak a homlokom ráncolom.

Gazdád! Ez úgy hangzik, mintha egy házi állatot vásárolt volna az ember. Ennyit ér egy ember élete? Állatkén fognak tartani? Vajon, milyen állat leszek? Egy házi cica, vagy egy fejős tehén? − Ezen a gondolat menetemen cinikusan félre húzom az ajkam.

A terembe megérkezünk, ahol egy idősebb nő vár már rám. Arc kifejezéséből ítélve nem túl boldog, hogy láthat engem. Gazdagnak tűnik, fekete, földig érő estélyi ruhájában és hatalmas drágakövekkel díszített nyakékéből, erre következtetek. Karcsú, mint egy modell, ajkai bíbor színűek, pont, mint az ember vére, amit eleget láttam életem folyamán. Az arca fehérre mázolva, ez a divat mostanság, a gazdagok nem szeretik a barna bőrt, próbálnak minél nyugatiasabban kinézni, de ettől függetlenül, gyönyörű.

Komoran mér végig, int a kezével, hogy forduljak meg. Hát, ha ezt szeretné, megteszem. Szépen lassan leírok egy kört a tengelyem körül. Amikor visszatérek a kiinduló pontba, tekintetünk újra találkozik. Nem változott arckifejezése, továbbra is komoran néz, talán némi undorral vegyítve.

− Hogy hívnak? − Kérdezi kellemes csilingelő hangon.

− Isabell − motyogom.

Félelmet kelt bennem, ahogy a szemkontaktus tartja velem. Olyan a tekintete, mint azoknak a nőknek a maffiás filmekben, akik akár egy pillantásukkal kivégezhetnek. A kezeimet szorosan magam mellett tartom, nem szeretném, hogy észrevegye, mennyire remeg.

− Bátor vagy − Lekezelően csendül meg hangja.

Mit kellene tennem, süssem le tekintetem, vagy mi ilyenkor a helyes viselkedési mód, hiszen azt sem tudom, kivel állok szemben?
Válaszolnék, de ő gyorsabb nálam

− Vigyétek a szobájába! Biccent kísérőmre és egy másik lányra, aki szintén a szobában tartózkodik.