A RÉM /Befejezett/

54.

Erőszak!

Hoseok.

Az emlékek úgy törnek rám, mintha csak tegnap történtek volna. Pontosan emlékszem mindenre. Még az illatokat is érzem az orromban. Bankok bűzös utcáit, a marihuána kellemesen kesernyés füstjét, a kislányom baba illatát, mindent.

Visszakísérnek a sötét cellámba, a bilincs ismét kattan a csuklómon, a hideg fém, libabőrt okoz. Egyáltalán nem bánnám egy percét sem, hogy itt kell töltenem életem hátra levő részét, ha csak egy szikrányi esélyt láttam volna, hogy valaki életben maradt.

Nem tudom a sors, miért nekem szánta ezt az utat, nem tudom, miért nekem kellett életben maradnom. Talán azért, hogy elmeséljem a történetünket, nem tudom, de amint az emlékek törnek elő annál lesz egyre nehezebb.

nehezebb a levegő vétel,

nehezebbek a lépteim,

nehezebb elviselni a bezártságot,

nehezebb életben maradni,

minden nehezebb.

A cellámba kísérnek, a bilincset leveszi a smasszer, majd távozik. A picike ablak felé nézek. a cellám sötét valóban, az ajtó súlyos biztonsági fémből van, csak egy kis rés van rajta, ami akkor nyitódik, ha ételt kapok, egyetlen kapcsolat a külvilaggal a kis ablak, ami legalább 2.5 méterrel a talaj fölött ékeskedik a falon. Nem sűrűn hagyhatom el a cellám, ha zuhanyozni megyek, vagy különleges alkalmakkor, mióta Grayson meglátogat, felüdülés nekem.

Felkapcsolom a villanykapcsolót, egyetlen lámpa pislákol sárgásan a plafon középen, nincs is többre szükségem. Leülök az ágyamra és előveszem a naplóm, igen naplót írok mióta Grayson belépett az életembe, nem tudhatom meddig leszek életben, és ha nem sikerül neki átadnom mindent, akkor is legyen valami nyoma, így hát leírom.

Írom a súlyos szavakat, nem hagyok ki semmit, mindent, amire csak emlékszem leírom, pont, ahogy elmesélem, a drog üzleteket, a kínzásokat, mindent,
ezek voltunk mi.
Nem tartott sokáig fénykorunk, de nem bánom, hogy részese lehettem ennek a családnak, persze sok mindent másképp csinálnék, de nem mehetek vissza a múltba, hogy kijavítsam a hibáim.

Elmerengek gondolataimban, mikor arra leszek figyelmes, hogy az ajtó zárral bíbelődik valaki. Hmm, még korai a vacsorához, a nap sem ment még le, délután hat körül lehet. Ki lehet az és mit akarhat? Felállok és várom, hogy nyitódjon az ajtó. Egy börtönőr libben be a cellámba, ismeretlen, de jó darab, magasabb és izmosabb, is mint én, bár ahogy most kinézek bárki izmosabb nála.

Bámulok, rá mit akarhat.

- Üzenetet hoztam. - mondja durva mély hangján, miután bezárta maga mögött az ajtót.

- Nagyszerű, valaki üzenetet küldött, és mi lenne az? - magamra erőltetek egy kényszeredett mosolyt, sejtem mi lehet az.

Jól gondoltam, egy kést kap elő derekából és rám szegezi, mielőtt megtudhatnám ki az üzenetküldő, a fickó rám veti magát, lehet, hogy rég nem volt alkalmam a harc technikám gyakorolni, de nem felejtettem el semmit, egy kis senki nem fog ki rajtam. Hadonászik előttem a késsel, elhajolok, majd ismét döfni próbál, elkapom a kezét, kicsavarom a csuklóját, amiből kiesik a kés. nem sikítozik, szerényen nyögdécsel fájdalmában. Ha nincs kés, akkor megpróbál ököllel támadni rám, de elkapom másik kezét is, kicsavarom ugyanúgy mint az elsőt, egyszerre megcsavarom mindkettőt, majd erőteljesen talpal a mellkasába taposok. Az ajtónak esik, a rugás helyéhez kap, majd fenevad dühösen ismét rám táman, elugrok előle, meg kapom a ruháját és a falnak baszom, térdre rogy a hajánál fogva hátra rántom a fejét.