A RÉM /Befejezett/

123

Isabell

Beszállok az autóba, a motor felzúg, és már indulunk is. A kocsiba készítettem egy váltó ruhát, és miután elhagytuk az utcát, magamra öltöm a fekete farmert és fekete bőrdzsekit.
− Asha − nyújtok előre egy cetlit. − Ide megyünk. − utasítom.
Elveszi a papírt, amire a cím van, felírva, ahol megtörténik a csere.
− Kisasszony, nem lesz ennek jó vége − látom a visszapillantó tükörben, ahogy nyugtalanul ráncigálja a fejét.
− Te csak vezess! − Mordulok rá.

Nem tehetek mást, muszáj vagyok magammal vinnem, mert hát bármennyire is bízom Chakonban, Ashaban azért jobban, tudom, hogy az életét is feláldozná, hogy engem védjem. Most épp két tűz között van, ha én meghalok, Jeon elveszi az ő életét, ha pedig elárul, én elveszem a családjáét. Remélem fontos annyira a szerettei élete, hogy nem hagy cserben. Nincs más esélyem, csak reménykedem, hogy megbízhatok benne.

Szántóföldekkel tarkított területre érünk, az egyik búzamező mellett egy elhagyatott ház tengődik, ott találkozom kis csapatommal.

Mire oda érünk, már besötétedik. A ház háta mögött parkolnak Chakon autói, a biztos üzlet eredményessége érdekében jó pár emberét elhozta.

Chaneol elém siet és kinyitja a kocsi ajtaját, a kezét nyújtja felém, amit elfogadok.
− Szép estét főnök! − Kacsint pimaszul.
− Tetszik, ahogy kimutatod hódolatod. − mosolygok rá.
− Ha tetszik, ha nem, ezen túl, te vagy a főnök.
− Igen, én vagyok. − öntelt mosoly kúszik ajkam szegletébe.

Nem hittem volna, hogy valaha is főnöknek fognak hívni, önbizalommal áraszt el és érzem a hatalom ízét.

Chaneol a házhoz kísér, ahol az emberei, hajlongással üdvözölnek, kénytelenek elfogadni a tényt, hogy ezentúl, nekem tartoznak engedelmességgel.
− Hol van az áru? − Kérdezem Chakont.
− Erre − mutatja az irányt kezével.

Egy ponyvával letakart konténerhez kísér. Int, az egyik emberének emelje fel a sötét lepelt, majd kinyitja a biztonsági zárral ellátott vaskonténert.

Egy nagy tömbbe van csomózva az áru, első látásra nem mondaná meg senki, mit rejt a vastag nylonokban csomagolt széles kötelekkel áttekert méretes csomag.

Beljebb sétálok, hogy közelebbről is szemügyre vegyem.
− Mennyi? − Kérdezem izgatottan.
− 1000kg heroin.
− Hogy? − Kimered, a szemem
− Egy kilós kiszerelésekben van, pontosan egy tízköbös hordó méretére van kötegelve.

− És ezt így... egyben, ahogy van, adjuk el. − Harsanok fel. − Nem kellett volna kisebb kiszerelésbe? Ez nem így működik. − idegesen meredek rá. Nem vagyok jártas a drog ügyletekben, de ennyit még a józan paraszti ész is tud, hogy ezt rakodó gép nélkül nem tudjuk átrakni egy másik autóba.
− Nyugi, ne ijedj meg, ötven kilós zsákokba vannak a kisebb tasakok és úgy kötöttük egybe, nem lesz gond, szétszedjük és átpakoljuk.

Az idegességtől izzadni kezd a tenyerem és eddigi sugárzó jókedvem oda, minél jobban közeleg a várt üzlet, annál izgatottabb vagyok. Ajkam kezdem rágcsálni, miközben körbe járom a tömb árut. Jesszusom, ez mind az utcára fog kerülni, és ez csak egy töredéke annak, ami a világban kikerül az emberekhez.
Kifújom a levegőt, és idegességem elengedem, majd felé fordulok.
− Hogyan sikerült elhoznotok? − Kérdezem feszülten.
− Nyugi nem fognak rájönni, hogy a megsemmisítés helyett nálunk van.

Nem kérdezek, csupán meresztem a szemem rá, hogy fejtse ki bővebben.
− Vannak beépített embereim, akik azzal lettek megbízva, hogy szállítsak el az anyagot a megsemmisítőbe, útközben kicseréltük az árut.
− Rendben, tehát nem gyanakszik a rendőrség.
− Nem, de van még valami − kíváncsian vonom fel szemöldököm.
− Gyere!