A RÉM /Befejezett/

109.

Az út valóban hosszú volt, de az időeltolódás hat óra, ezért mikor földet érünk, a nap mar közelít nyugovóra térni, de még világos van, így az orosz várost eredeti megvilágításban láthatom.

Mielőtt leszállunk, az légiutas-kísérő egy fehér szövetkabátot nyújt át a hozzá illő sapkával, kesztyűvel és sállal, egyetlen pillanatra meglepődöm, de gyorsan eszembe jut, ez már Oroszország itt az időjárás más, kicsivel hidegebb, amit egyáltalán nem bánok, sosem voltam meg külföldön, es soha nem tapasztaltam még igazan hideget, de ennek ellenére izgatottan várom. Mindig is szerettem volna utazni, megismerkedni más kultúrákkal, azon kívül, amit a turistáktól láttam.

Hoseok megelőz, kiveszi a csinos lány kezéből a kabátot és felsegíti rám.
− Öltözz fel jól, mert bár a tavasz már beköszöntött, itt még hideg van. − Aggódó hangja mosolygásra késztet.
− Köszönöm. − Finoman felelem, miközben elveszem kezéből a felém nyújtott sálat.

Minden olyan új, testem még nem borította kabát és egyéb téli kiegészítő sem. A hófehér sál, finom plüss mackóként simogatja nyakam, a kívül bőrrel bevont kesztyű, pedig nagyon elegáns, belül pedig pont olyan puha és meleg, mint a sál.

Orrom a sálba fúrom, isteni érzés, kisgyereknek érzem magam, aki a meleg anyaggal boldogan játszadozik, az illata is isteni. Beszívom a kellemes parfümös illatot.

Végig nézek a társaságon, akik szintén magukra öltötték fekete hosszú kabátjaikat. Csinosak mindannyian, pontosan úgy festenek, mint a gazdag üzletemberek, ha nem tudnám, hogy a kabátjuk alatt fegyver lapul, eszembe sem jutna azt feltételezni, hogy a maffia tagjai.

Leszállunk a gépről, előttem a díszes társaság, egyedül Jeon van mögöttem, hátra pillantok, mielőtt kimerészkednék az orosz hidegbe.

Csodálatosan fest, mint mindig, bármennyi rosszat is tesz velem, külső adottságaiból semmit nem tud elvenni. Isteni férfi, számomra a legcsodálatosabb, és ahogyan pislog rám, egészen meglágyítja a szívem. Megköszörülöm a torkom és enyhén megrázom a fejem, hogy kibillentsem magam a varázsa alól, azt hiszem ő is észre vette, hogy mennyire istenítően bámulom.

Kilépek az ajtón és azonnal megcsapja arcom a csípős hideg, de nem bánkódom, magamban mosolygom, hogy érezhetem ezt, azt már kevésbe, hogy ahogy sétálok lefelé a lépcsőn, a szél erőteljesen süvít, a hajam a számba fújja és igazán hideg, megrázkódom. Nem lehet egyszerű ilyen időjárási viszonyok között dolgozni.

Igaza volt Hoseoknak, az orosz tavasz valójában még tél, és hó lepi a tájat, amit nem nagyon lehet észrevenni, mert a reptéren el van dózerolva, de ettől még a szél kavargatja a földről felkapott hópelyheket. Még mindig nem zavar, sosem láttam még havat, alig várom, hogy láthassam, milyen a táj, amikor hólepte és érinteni akarom, a bőrömön akarom érezni a hideg havat.

A repülő előtt szép számmal sorakoznak a fekete autók. Naivan azt gondoltam, hogy ennyien indulunk az orosz medve barlangjába, de ahogy elnézem, ha orosz rendszámmal is vannak az autók, egyetlen kivétellel, mind a mi embereink.

Ismételten Jeon mellé ülök, majd mihelyst elfoglalta mindenki helyét a konvoj elindul. Nem agyalok azon mi vár ránk, most egyetlen dolgon jár az eszem, hogy csodáljam az orosz tájat, talán soha többet nem látok ilyet, ezért minden egyes dolgot jól megnézek.

Nem sok látni való van, a reptér a város szélen van, ami nem sokban különbözik Bangkoktól, unalmas. Egy dolog más, az pedig a havas táj. A váró teteje havas, ahogy néhány ház is, ami mellett elhaladunk. Csodás, úgy bámulok ki az ablakon, mint egy kisgyerek, nem érdekel, nem fogom vissza magam, akkor sem, ha ezt Jeont zavarja, bár nem gondolom, mert egy szót sem szól, még csak nem is morog.