A RÉM /Befejezett/

140.

Isabell

Rosszul érzem magam, borzasztóan ki vagyok száradva és émelygek, vagy nem is tudom, fáradt vagyok. − A francba! − síkitok fel, a felismerésre, hogy miért is érzem magam így. A szemhéjam kipattan, és a titkon remélt álom, bebizonyosodik nem álom. Valóban Jeonnál vagyok. A picsába, nem iszom soha többet ennyit.

Nem kell megerőltetnem magam, az emlékek csak úgy süvítenek elmémen keresztül, némelyik halvány, de a legtöbb nagyon is eleven. Arra is emlékszem, hogy mennyi szarságot hordtam össze Jeonnak. Most mégis, mit gondolhat rólam? Mit számít, már nagyobbat nem is csalódhatna bennem.

Ha van a föld alatt lejjebb, akkor ott vagyok.

Összeszedem minden erőm és kivánszorgok a fürdőbe. Rohadt büdösnek érzem magam. Hála istennek, olyan, mintha otthon lennék, itt van mindenem. Először kiiszom a csapot, mert meghalok szomjan, majd egy fél óráig súrolom a szám, hogy elillanjon a cefre szag. Baszd ki! Ezt mások, hogy bírják ki mindennap.

Másnapos megviselt arcképem félelmetesen bámul rám a tükörben. Úgy nézek ki, mint Szörnyella De Frász.
Mások, vajon tudják hol a határ, vagy van valami módszerük, hogy ne érezzék így magukat? Teljesen mindegy, a sötét karikák a szemem alatt, nem múlnak el, filozofálásom hatására, legalább tíz évvel megöregítnek, a fura érzés a gyomromban, pedig kikészít.

Nem foglalkozom tovább a külsőmmel, inkább a zuhany alá állok, és illatos külsőt kölcsönzök magamnak, ha már belülről rohadok. Még zuhanyozok, megpróbálom összeszedni a gondolataimat, mi a frászt fogok mondani Jeonnak.

Amikor végzek a zuhanyzással, beszárítom a hajam, és megmosom még egyszer a fogom, a szájvízzel sem spórolok. Elégedetten néz vissza rám tükörképem, sikerült emberi külsőt varázsolni magamnak. Felszívom magam és kimerészkedem.

Azt gondoltam lesz még néhány percem, hogy felkészüljek a találkozásra, de már sajnos nincs, Jeon a szoba közepén ácsorog, nyilván rám vár.

Kellemetlenül érzem magam, legszívesebben a föld alá süllyednék. Annyi mindent átéltünk már, de most valahogy nagyon szégyellem magam. Lerészegedtem és miket mondtam neki? Jesszusom! "Egy nő, sosem enged az alkoholnak". Ezt sulykolták belénk és én egyet is értek ezzel.

− Ööö, én sajnálom a tegnap estét. − Zavartan kezdek magyarázkodni. − Én... sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak, tényleg nem számoltam a következményekkel. Bunsennel elmentünk az egyik bárba és túl sokat ittunk és én emlékszem, és... − idegesen megvakarom nyakam. Próbálok leolvasni valamit róla, de nem igazán tudok.

Fapofával és zsebre dugott kézzel ácsorog, semmi érzelem nem tükröződik tekintetében, nem tudom, hogy most mérges vagy csalódott, vagy megvet. Frusztráló.

− Ostobán viselkedtem, nem tudom honnan jött az ötlet, hogy felhívjalak. − zavarodottan rángatom a fejem, miközben a kezeim is összevissza járnak, a gyomrom pedig remeg, nem mintha eddig túl jó állapotban lett volna.

Sosem éreztem még így magam, azt hiszem ez a szégyen, szégyenérzetem van. Ráadásul nem kíván könnyíteni a helyzetemen, csak bámul, dermedten figyeli, idétlen magyarázkodásom, amitől még feszültebb leszek.

− Mondj valamit, kérlek. − halkan pihegem.

Esdeklem, hogy kegyelmezzen meg rajtam. Bűntudattal és szégyennel bőven megáldva meredek sötét íriszeibe. Nem így terveztem a legközelebbi találkozást, egyáltalán nem.

Egymás bámulása már a kezdektől nagyon megy nekünk, de nem szeretném, ha ezt most sokáig húzódna, valamit mondania kell. Remegő kézzel szorongatom a törölközött mellemnél, és izgatottan várom, hogy mit felel. Mindegy mit mond, csak mondjon valamit, szídjon meg, hogy felelőtlen vagyok, hogy undorítóan viselkedtem, hogy csalódott bennem. Büntessen meg. Bármit.