A RÉM /Befejezett/

44.

Isabell

Fogalmam sincs hova megyünk, de igazán elit környéken járunk. A házak szebbnél, szebbek, az autók drágábbnál, drágábbak, viszont nagyon családias itt minden. Gazdagságon kívül ez az, ami még szembetűnő.

Egy sorompóval lezárt területhez érünk, de nem állunk meg, csak lassítunk, gondolom, a sorompó érzékeli az autó rendszámát és nyílik automatikusan. Rövid egyenes szakasz után, balra fordulunk és meg pillantom a házat, ahova tartunk. Csodás, semmi giccs vagy beton, mint Jeonnál, átlagos családi ház, csak épp sokkal nagyobb. A kovácsoltvas kapu szintén automatikusan nyílik érkezésünkre. Eddig nem láttam fegyveres őröket, most viszont a kapun beérve megpillantok kettőt is, de egyiken sem ékeskedik gépfegyver, viszont a fülökön ott lóg a headset, olyan érzésem van, mintha maga az elnökhöz érkeztünk volna, vagy valamelyik miniszterhez. Bevillan, hogy Namjoon miniszter, talán ez az ő háza. De minek hozott ide, mit akar tőlem Namjoon. Mindegy, majd kiderül.

Leparkolunk a ház előtt. Nem megyünk be, egyenesen a ház háta mögé sétálunk, ahol egy csodás medence tárul elénk, és ismét az álam a földet súrolja, nem akármilyen, tele szórakoztatási elemekkel, piros csúszdával, egy kis barlanggal, felfújható játékokkal. Gyermeki örömmel telik meg a szívem, mikor meglátom ezeket. Ha ez a látvány nem lenne elég, akkor még párosul hozzá a zöld pázsiton egy kisebb játszó tér, homokozóval, hintával és egy trambulinnal. A szívem vadul kezd kalapálni, gyerekek laknak itt, imádom a kis srácokat, olyan rég nem találkoztam már gyerekkel, hogy most hihetetlenül boldog vagyok, a mosolyt nem tudom elrejteni, nem is akarom. A homokozóban egy kislány lapátolja épp a homokot egy rózsaszín vödörbe, de mielőtt jobban szemügyre vehetném, Anna Hoseok felesége jelenik, kedves mosollyal arcán üdvözöl.

- Szervusz Isabell.
- Szia, Anna. Szóval ez a ti házatok? - Fordulok Hoseok felé, csillogó szemekkel.
- Igen. Mit gondoltál, hova viszlek?
- Mivel nem mondtál semmit, ezért megfordult egy pár lehetőség a fejemben.
- Nem vagy éhes Isabell? - Kérdezi Anna.
- Nem köszönöm, ettünk a piacon.
- Apiacon voltatok?- meglepetten húzza fel szemöldökét.
- Igen, kirándulni vittem, mióta itt van még nem mozdult ki a hotelból. - válaszol Hoseok.
- És, milyen volt a kirándulás? – kérdezi Anna továbbra is kedvesen. Egyáltalán nem látok reakcióján haragot, vagy féltékenységet szemeiben, amitől én boldogabb leszek, tudja, ki vagyok, mégis nagyon barátságos.
- Fantasztikus, nagyon élveztem, de azt hiszem ez a fénypontja a mai napnak. – mondom miközben a homokozó felé pislogok.

Mindketten ugyan abba az irányba néznek és mosolyra derül az arcuk.

- Azért hoztalak ide, hogy bemutassalak valakinek. - a hátamra simítja a kezét Hoseok és a homokozó irányába kezd terelni.

Imádom a gyereket, nem tudok másképp érezni irántuk, annyira ártatlanok és édesek, és jól kijövök velük. Mivel nekem is van két kisebb testvére, még a nevelést is megtapasztaltam, az öcsém 4 még a húgom 7 évvel fiatalabb nálam. Mivel az anyánk az ivást előtérbe helyezte ezért mondhatni mi neveltük fel Lalita, cseppet sem bánom, nagyon jó kislány volt, sokat játszottam vele. Ahogy az emlékek rám zuhannak, a szemem könnybe lábad, akármennyire is szörnyű volt az életem, nagyon hiányzik a családom, de amint meglátom a kishölgy gyönyörű pofiját hatalmas aranybarna szemeit, elmúlik minden szomorúságom, az ajkaim szélesebben nem mosolyoghatnának.

- Isabell, ő itt a lányom Hana.
- A lányod? – ámulok, majd Hoseokra és Hanára nézek felváltva.
- Nagyon gyönyörű kislány, büszke lehetsz rá.
- Az is vagyok.
- Szabad? - izgatottan meredek Hoseokra.
- Hát persze.

Közelebb megyek a kislányhoz, lehajolok és a kezem felé nyújtom.

- Szia, én Isabell vagyok.
- Szia, az én nevem Hana. - bűbájos mosollyal fogadja üdvözletem, majd picike kezét az enyémbe rakja. Teljesen elérzékenyülök a finom kis kezek érintésére. Minden erőm össze kell szednem, hogy ne sírjam el magam. Nem is értem, miért törnek hirtelen rám ilyen fajta érzelmek.
- És hány éves vagy Hana?
- Öt éves vagyok, de nem sokára 6 leszek, és akkor már mehetek iskolába.
- Várod már az iskolát?- kérdezgetem továbbra is, miközben mellé térdepelek a homokba. Nem érdekel senki, minden figyelmem, ennek a gyönyörű kislánynak szentelem.
- Igen, Hayato már 8 éves és iskolás, és nagyon sok mindent tud, és én is olyan okos akarok lenni,mint ő. – imádom, ahogy a kis vékony hangjával csacsog.
- És ki az a Hayato?
- Namjoon nagy bácsi kisfia, de van egy kis tesója is Hayatonak, de ő még nagyon kicsi, vele nem tudok játszani. - szomorkásan húzza félre ajkait. Mindjárt megzabálom.

A szívem megtelik boldogsággal, ezt a kislányt figyelve és hallgatva. Gyűlöltem a maffiát világ életemben, azt a sok rosszat az életemben nekik köszönhetem, de elnézve Hanat, ők is csak emberek és családjuk van, ezért nem értem hogyan képesek megtenni azokat a rettenetes dolgokat. Talán Jeonnak, ezért nincs családja, mert fél, hogy a szerettein állnának bosszút azok, akikkel csúnyán elbánik. A francba, miért gondolok Jeonra? Nem akarok rá gondolni, ez Bunsen hibája, ha visszamegyek, a hotelba megfojtom, ő ültet el a fejembe mindenféle gondolatot.

- Segíthetek neked várat építeni? Nagyon jó vagyok ám benne.
- Persze, tessék itt egy vödör. – a kezembe ad egy világoskék vödröt. a többi játék között keresek egy lapátot és neki állunk az építkezésnek. Kikapcsol az agyam, teljes mértékben magával ragad kedvessége, szépségé és csupán gyermeki léte Hanának, újra gyereknek érzem magam mellette. Édesen nevetgél, csacsog folyamatosan és most először igazán szívből nevetek én is.

Hoseok egészen addig engedélyezte, hogy a kislányával szórakozzam még szürkülni nem kezdett.

- Isabell mennünk kell. - szomorúan emelem rá tekintetem, de nem ellenkezem, miért is tenném, ezért a rövid időért is hálás vagyok. Felállok, leseperem a homokot magamról.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Hana. - ő is feláll, szintén szomorúan konyul ajka lefelé.
- Akkor, most már barátok vagyuk?- kérdezi.
- Naná. - vágom rá, gondolkodás nélkül.
- Akkor legközelebb is eljössz hozzám?
- Amint lehetőségem lesz, eljövök hozzád és...sejtelmesen sandítok, a trambulin felé. - Ki próbáljuk azt is.
- Juhéé - sikít és ugrálni kezd, amire Hoseokkal együtt nevetni kezdünk. Lehajolok hozzá és megölelem.
- Örülök,hogy eljöttél Isabell.- suttogja a fülembe.
- Én sokkal jobban. - suttogom én is, amire tündérien kuncogni kezd..
- Akkor öribarik? - nyújtja felém kisujját, boldogan beleakasztom az enyémet és örök barátságot kötünk.

  Fájó búcsú után, Anna az autóig kísér.
- Isabell, ha úgy érzed, hogy nagyon eleged van már mindenből, vagy csupán egy kis szeretetre vagy beszélgetésre vágysz, gyere el nyugodtan szívesen látunk. -  Anna hangja angyalian cseng, kellemesen lágy és őszinte.
- Köszönöm!- igyekszem viszonozni barátságos mosolyát.
- Feltöltött energiával ez a mai nap, hálás vagyok mind hármotoknak. - vissza furdulok és egy utolsó pillantást vetek a kis Hanára, akit a dada épp az ölében visz be a házba, bőbájosan vigyorog és integet csöppnyi kezével, viszonzom a felhőtlen mosolyát és vadul integetek. Majd visszafordulok
Annához.- Csodálatos a kislányotok.
- Igen az, egy kis angyal.- büszkén csillognak szemei, majd komoly tekintettel néz a szemembe.
- Légy kedves Jungkookal, szüksége van rá.
- Á, én kedves vagyok vele, de nem egyszerű. - húzom félre a szám.
- Tudod a kemény külső mögött , szeretetre éhező szív lapul. Segíts neki, tanísd meg a szeretetre.- Esdeklő pillantásokat vet rám, nem értem, miért akar Jeonnak mindenki jót, és miért tőlem várják a megváltást? Ez a teher mázsás súlyként telepedik rám, és teljesen elvonja figyelmem valódi célomtól, össze vagyok zavarodva.
- Igyekszem, megígérem. - lágy ölelést kapok búcsúzóul, majd beszállok az autóba és visszaindulunk az otthonomba a kurva képzőbe.