A RÉM /Befejezett/

59.

Isabell.

Mereven bámulok magam elé, azon agyalok mennyire igaz, amit Joana mondott. Nem akarok neki hinni, nem leszek az a nő, akit csak ilyen könnyen kihasználnak. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy a sorsom megváltozzon. Sem Raylai, sem más nem fog megfosztani ettől az élettől, elfogadtam, hogy egy gyilkos, így szeretem őt és ő viszonozza, akkor neki is el kell fogadnia, hogy egy halász lány, vagyok és ő csinált belőlem kurvát, nem dobhatja el a szerelmünket, csak azért mert a család meg kívánja, leszarom a hagyományokat, a szabályok, újakat fogok létre hozni, és foggal, körömmel harcolni fogok a boldogságomért.

- Jól vagy? – érces hangja lágyan simogatja fülem, bekúszik a bőröm alá és bizsergést vált ki belőlem, felé fordulok, és aggodalmam eltűntetve mosolygok rá.
- Igen.
- Nem úgy tűnik, mond el mi bánt.
- Semmi, csak ismét emlékeztettek rá, hogy kurva vagyok.  - csalódottan, hunyorgok.

- Ha nem szeretnél ide jönni többet, akkor nem kell. - együtt érzően fogja meg kezem.
- Nem a hellyel van problémám, de mindegy, ne is beszéljünk róla. Megbeszélted V-vel amiért jöttél?- Gyorsan témát váltok.

- Igen.- mosolyog kihívóan.
- Elégedettnek tűnsz!
- Az vagyok. - mondja majd kezem, ajkához emeli, és kézfejemre lehel egy csókot, azután megfordítja és a tenyerembe csókol.

Nem lehet, hogy ez a férfi, aki eddig gyűlölte a nőket és velem most ennyire gyengéd, összetörje a szívem és egy másik nőt vegyen el? Nem, nem engedem, ha elvesz valakit, az csak én lehetek és senki más.

Az ablak felé fordítom tekintetem és azt veszem észre, hogy nem hazafelé megyünk, de akkor hova?

- Hova megyünk? - kíváncsian fordulok felé.
- Meglátogatjuk Hoseokot. - komorrá válik tekintete. Kérdően nézek rá, hogy fejtse ki, hogy miért is vág ilyen fancsali képet.

- Megsérült, meglőtték a múltkor, és szeretném látni.
- Hogy mi! - csattanok fel. Nem értem miért, de egészen rosszul érzem magam, az aggodalom elfog és a gyomrom remegni kezd. - Ez meg mikor történt? És miért ne szóltál? – mérgesen rivallok rá. Cseppet sem érti mire fel a kirohanásom.

- Nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz érte, csak vállon lőtték, de már jól van. – kicsit flegmán válaszol, amiért dühös leszek rá.

- Tudom mikor történhetett, amikor a kezed ismét leverted, meggondolatlan vagy, jobban vigyázhatnál az embereidre, családja van, ha meg hal, akkor ki viseli gondját a családjának. –feldúltan folytatom talán a kelleténél kicsit hangosabban is, de nem tudom kordában tartani érzéseimet, ismét csak azt bizonyította, hogy veszélyesen él, és nem csak magának, másnak is veszélyezteti az életét.

- Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vagytok? – rideg tekintete, és karcos hangja, rá ébreszt, hogy túlzásba vittem, visszaveszek a hangomból.

- Jóban vagyunk, és kedvelem, ahogy a családját is, de ha őt meglőtték, akkor akár veled is megtörténhetett volna, én féltelek és folyton történik veled valami, miért nem bízod az ügyeidet az embereidre, miért kell mindent neked elintézni? - keserűen hunyom le szemeimet. Magához ölel és megcsókolja a homlokom.

- Sajnálom, hogy rád förmedtem, örülök, hogy aggódsz értem, de szeretem magam intézni a dolgimat. – eltol magától és az álam megemeli, hogy a szemébe nézhessek.

- Túlságosan szenvedélyes vagy. – válaszolom bánatosan.
- Jobb lenne, ha unalmas lennék. ?
- Nem tudom.- rántom meg a vállam.
- Inkább meghalok, mint hogy szenvedély nélkül éljek.

Erre nem válaszolok, visszadőlök a kényelmes bőr ülésbe és bambán bámulok ki az ablakon.

Megérkezünk az ismerős környékre,újra csak elcsodálkozom a barátságos kertvárosi hangulaton.