A RÉM /Befejezett/

142.

Jeon

Még sosem voltam ennyire boldog, mint most, olyan ez mint egy álom, olyan érzés, mintha a múlt nem is létezne, egy csapásra feledésbe merült minden.
Sosem volt részem romantikában, nem is sejtettem, hogy meg van bennem a képesség, hogy romantikus hangulatot idézzek elő és azt sem gondoltam, hogy ennyire élvezetes dolog.

Szeretem minden egyes porcikáját, megőrjít. Oda vagyok a mosolyáért, amit a mai nap igazán sokat látok, soha többet nem akarom szomorúnak látni, így szeretem mikor vidám és csacsogós. Igen az, be nem áll a szája, rengeteg mondanivalója van, aminek én borzasztóan örülök. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyire odáig leszek egy nőért, hogy ennyire élvezni fogom, hogy értelmetlen dolgokról fecseg, hogy majd imádni fogom nézni, csupán azt ahogy karcsú alakját illegeti előttem.

Belegázol a vízbe, majd vissza ki, mint egy gyerek vihorászik, és álmokról és vágyakról beszél, és nevet, csodás nevetése, arra késztet, hogy én is mosolyogjak. A szívem szüntelenül diktálja a heves ütemet, nem képes csillapodni. Hogyan is tehetné, hiszen megőrülök a vágytól, hogy érintsem.

Nedves ruhánk, már megszáradt rajtunk, olyan régóta sétálunk, de Isabell nem fáradt, én viszont szeretném, ha megpihennénk, ha a karjaimban tarthatnám.

− Életem, üljünk le! − javaslom.

Egy pálmafa alá, terítem pólóm, és engedélyezem, hogy ráheveredjen. Elkalandozik tekintetem, combjain, ami kivillan a ruha alól, majd feljebb veszem az irányt. Gyönyörű, a dereka leheletnyi vékony, a mellei pedig igazán formásak, és pontosan a tenyerembe illenek, csupán attól merev vagyok, hogy ha arra gondolok, markolászhatom őket. Ajs, mit csinál velem ez a boszorka. Lábai közé telepedem, majd megtámaszkodom feje mellett.

− Annyira vágytam már rá, hogy elmondhassam, mennyire szeretlek. Azt akarom, hogy tudd a világon mindennél jobban. Szavakkal is ki akarom mondani, sokszor, hogy sze-ret-lek. − szótagolja.

− Mindig is tudtam, hogy így van. Jóképűen gyerek vagyok. − szemtelenül mosolygok rá, ami nem tetszik neki, megüti a vállam.

− Bolond! − durcásan elhúzza a száját, majd ismét nevet. Imádom a nevetését, a legszebb, amit valaha hallottam, és a szívem is remegni kezd, hogy így látom.

− Komolyra fordítva a szót. − komolyságot tetettek, egyszer már megkérdeztem mennyire gyűlöl, kíváncsi vagyok, most, hogy áll ezzel? − mennyire szeretsz egy tízes skálán.

− Mmm. − úgy tesz, mintha gondolkodna. − Mondjuk 110. − miután kimondta újra nevetni kezd, amire én csak elmosolyodom, majd ajkara tapadok, és nem kímélem, mohón falni kezdem, majd játékosan megcibálom alsó ajkat, amire ő egy sóhajjal felel.

− Most te következel. − csillogó szempárral mélyed a tekintetembe. − Mond el, hogy mennyire szeretsz.

− Kimondta, hogy, szeretlek? − játékosan összeráncolom a szemöldököm.

− Szemét! − ismét megüti a vállam. Előbb durcásan hunyorít, majd komolyan mered rám. − Ha nem mondod, hogy szeretsz, kénytelen leszek megölni. − megpróbál csúnyán nézni, de nem sikerül, annyira gyönyörű, hogy nem képes rá. Próbálom visszatartani a mosolygást, de nem megy.

− Ne vigyorogj! − parancsol rám.

− Tudod, hogy a világon téged szeretlek a legjobban

− Mert nem szeretsz senki mást. − harsan fel.

− Ez nem igaz. − háborodom fel.

− Rendben, akkor mondj három nevet, akit szeretsz.

− Ez könnyű − nagyképűen felrántom bal szemöldököm. − Hana, az anyám és te.