JOYCE ✔️

66.

Van amikor viccnek szánsz valamit, ám akinek szánod nem tudja, így olyan dolgokra derül fény, amire egyáltalán nem számítottál.
Velem is ez történt, úgy egy órával ezelőtt.

- Megjöttünk!- hallottuk meg anyánk hangját, David szobájában film keresés közben. Roy, és Emily otthon vannak, hogy egy kis időt csak a szüleinkkel töltsünk. Persze mi tiltakoztunk, de ők elmentek. Sarahtól tegnap délután könnyes búcsút vettem, ahogy ő is Jamestől.

- Sziasztok.- öleltük meg őket, amikor leértünk a nappaliba.

- Na milyen volt a kempingezés?- érdekelődött kedvesen, mosolyogva anyánk.

Boldogan meséltünk el mindent, még a kis veszekedésünket is. Anyám érdeklődve hallgatott minket végig, apám pedig csak fél fülell figyelt. Még most is dolgozik. Persze néha hümmögött is az élménybeszámolónk közben.

Azután anyámnak is volt egy két mesélni valója, mert volt hogy egyedül ütötte el az időt, míg apám tárgyalt az ügyfeleivel.

Eltelt a délután a trécseléssel, és már indultunk volna a szobánkba, amikor eszembe jutott Carl, és visszafordultam a szüleim felé.

- Anyu!- az említett rám nézett kíváncsian.- Esetleg nincs egy eltitkolt iker testvérem?- David felhorkantott mögöttem. Ami a vicc poénja lett, hogy a szüleink rémült, döbbent arcot vágtak. Már az én vigyorom is alább hagyott.- Miért néztek így?- hangomban érezhető volt, hogy hamarosan kiborulok.

- Most mi van?- kérdezte David is értetlenül. Anyu szemeiben egy-egy könnycsepp jelent meg. Apu vállára tette a kezét, ezzel jelezve, hogy nincs egyedül. Ő magabiztosabbnak tűnt.

- Üljetek le gyerekek!- szólalt meg mély, komoly hangján. Persze mi a sokktól mozdulni sem bírtunk. Anyánk egy könnycseppet morzsolt el.- Kérlek! Ha leültök mindent elmondunk.- mondta apánk, és mi még egy ideig értetlenül figyeltünk rájuk, majd a kanapéhoz mentünk.

-Csak ne úgy kezdődjön, hogy semmitek sem volt, és még egy gyereket nem tudtatok volna eltartani.- mondta a bátyám enyhe gúnnyal a hangjában.

- Erről szó sincs.- szólalt meg anyánk.- Mindenünk meg volt régen is, igaz nem voltunk ennyire gazdagok az eljén, de jól éltünk. Kicsim, hogy jutottál arra, hogy lehet egy iker testvéred?- nézett rám.

- Carl egy nap előállt azzal, hogy tavaly nyáron csókolózott velem egy olyan helyen, ahol nem voltam. Csak viccnek szántam a kérdést, mert mi egy hasonmásra gondoltunk.-magyaráztam és a végén már ezernyi gondolat cikázott a fejemben. - Eldobtátok magatoktól a másik testvérünket?- néztem rájuk levegő után kapkodva.

- Szó sincs erről. Nincs tudomásunk arról, hogy bármelyikőtöknek lenne testvére, de előfordulhat.- válaszolta apám lehajtott fejjel.

- Te meg miről beszélsz?- emelte meg kissé a hangját David.

- Csak, ne haragujdatok meg ránk!- sírt anyánk.

- Miért?- kérdeztem elfúló hangon.

- Ahogy mondtuk az elején, mindenünk meg volt, a legfontosabbat kivéve. Az esküvőnk után, akármennyire is vágytunk az áldásra, és kerestük fel a legjobb orvosokat, ugyanaz volt az eredmény.- törölgette anyám a könnyeit, közben apám a hátát simogatta.- Sosem lehetünk édes szülők. Nem szülhettem gyermeket.- zokogott, és apánk mellkasába temette arcát. Egy magányos könnycsepp folyt végig arcomon, az igazság hallatán.

- Örökbe fogadtatok minket?- kérdezte maga elé bambulva David.- Egy időben? Mennyi idősek voltunk, amikor magatokhoz vettetek? Honnan származunk? Tudtok valamit azokról az emberekről, akik a elhagytak minket?- nézett most már az előttünk ülőkre. Míg Davidből záporoztak a kérdések, addig én feldolgozni próbáltam a tényeket. Az emberek, akik mindennél jobban szerettek minket, mindent megadtak nekünk, és sosem bántottak, ők akiket mindenkinél jobban tisztelek, nem a vérszerinti szüleink. A fiú, akivel felnőttem, és minden bizalmammal megajándékoztam, aki óvott védett a bántódástól, nem a vérszerinti bátyám. Ezek után idegennek kellene éreznem őket, és kívülállónak magamat, de nem így történt.  Egy elkényeztetett fruska, aki nem tudja megbecsülni azt amit kap, most hisztizne, és minden féle hazugnak elhordaná ezeket az embereket.
Sokkolt, és fájnak is az új információk, de nekik köszönhetjük, hogy azok lettünk akik. Nem utcán élők lettünk, vagy magányos felnőttek akiknek semmi támaszuk sincs, pedig semmire nem vágytak jobban, csak hogy valaki szeresse, befogadja őket.  Minket szerettek, és szeretnek. Többet is megadtak, mint amire szükség lett volna. Biztos vagyok benne hogy míg élünk számíthatunk majd rájuk.

- Mért nem mondtátok már el eddig?- zökkentett ki David idegesen csengő hangja.- Elég felnőtt vagyok már, elmondhattátok volna.- állt fel dühösen.

- David.- álltam fel, magamra vonva a figyelmét.- Nekik köszönhetjük, hogy azok vagyunk akik, és azt csinálhatjuk, amit szeretnénk. Ha ők nem vesznek magukhoz, kitudja most hol lennénk. Szeretetben neveltek fel minket. Úgy gondolták még nem vagyunk készek az igazságra, ezért nem mondták el.- néztem a szemébe.- Igazuk volt, én nem voltam erre kész.- folytak sorban a könnyeim. David csitítva magához ölelt.- Nem utálhatjuk őket ezért, inkább hálásnak kell lennünk nekik, hogy míg az igazi szüleink eldobtak, ők szerettek, és vigyáztak ránk.- magyaráztam tovább sírva.

- Teljesen igazad van. Ne sírj kérlek!- simogatja a hajam.

- Azt hiszem jobb lenne, ha kicsit pihennétek, és gondolkodnátok. Holnap leülünk, és minden kérdésetekre választ adunk, de most mind feszültek, idegesek vagyunk a történtek miatt. Talán reggel már tisztábban tudunk gondolkodni.- könnyes szemmel apámra néztem, és bólintottam, mert jó ötletnek tartottam, amit mondott.

- Rendben.- mondta a bátyám is, és lassan, egymás mellett lépkedve indultunk a szobáinkba. Tudtam, hogy most neki is időre, és egyedüllétre van szüksége, ahogy nekem is.

Halihó

Jó hírem van. Kezdem jobban érezni magam, és hamarosan újra otthon leszünk. Kicsivel több időm marad majd az írásra. Remélem nem okoztam csalódást, és tetszett a rész. Puszi 😘