JOYCE ✔️

73.

Egy hete már, hogy nem beszéltem Roy-jal, és azóta Miáékat sem kerestem. Talán már itt az ideje tisztázni a dolgaimat, de kicsit félek, hogy újra felzaklatnak majd.

Egy újabb unalmas nap a suliban, amit eddig szerettem, de mostanában valahogy nem tudom élvezni. Lassan lépkedek a kolesz irányába, és  gondolkodom a jövőmön, majd meghallom, hogy valaki a nevemen szólít. A hang irányába fordulok, és meglátom ott a nőt, aki elvileg az anyám.

- Ne haragudj, hogy így rád török, csak  szerettem volna beszélni veled!- közeledett óvatosan. Csak néztem őt, és nem tudtam mit is mondjak.- Reméltem, hogy tudunk beszélni, de ha még nem alkalmas, akkor..

- Nem. Maradj csak! Ideje, hogy rendezzük a dolgokat.- mondtam végül.- Leülhetnénk esetleg a parkban.- javasoltam.

- Rendben. Köszönöm.- virult ki az arca.

- Mia hogy van? Sajnálom, hogy csak így berobbantam az életetekbe, és felforgattam azt!- mondtam sétálás közben. A park pár perc sétára van innen.

- Nem. Ne sajnáld! Örülök, hogy élsz, és hogy megismerhetlek.- mosolygott, de egy könnycsepp ott bújkált a szemében.

- A szüleim, akik felneveltek, fogadtak fel egy magán nyomozót, hogy megtalálják a testvéremet, de én előbb leltem rá.- meséltem.

- Honnan tudtál a testvéredről?- érdeklődött.

- Az egyik ismerősöm mesélte, hogy találkozott egy lánnyal, aki kiköpött olyan, mint én.- adtam elő burkoltan.

- Nem gondoltad, hogy esetleg csak egy hasonmás?- kérdezte.

- De, igen, majd poénból megkérdeztem a szüleimtől, hogy véletlenül nincs-e egy ikrem, mire döbbenten néztek rám, végül elmondták, hogy örökbe fogadtak minket, mert hogy van egy bátyám is.- magyaráztam el, és megérkeztünk a parkba.

- Az iskolából már sejtettem, hogy jómódú családhoz kerültél, de a magánnyomozó erősítette meg a tippem. Örülök, hogy mindent megkaptál, és nem szenvedtél hiányt semmiben.- ült le az első üres padra, és én mellette foglaltam helyet.

- És ti? Nektek milyen sorsotok volt/ van?- érdeklődtem most én.

- Megvagyunk. Élünk, és szeretjük egymást. Igaz nem engedhetünk meg magunknak akármit, de most már hogy Mia is dolgozik, sokkal jobb a helyzetünk. Más részt pedig sajnálom, hogy nem tudtam őt tovább taníttatni.- szomorúan hajtotta le a fejét.

- Sajnálom.- mondtam.

- Nem a te hibád.- tette meleg tenyerét a kezemre.- Mondd, és mit tanulsz?- váltott témát.

- Hát, tavaly éretségiztem itt a művészetin, és most festészetet, rajzot, és némi szobrászatot tanulok, majd úgy terveztem elvégzem az irodalom szakot is, de nem hiszem hogy az megvalósul.- mondtam el.

- Azta. Te aztán nagyon sok oldalú vagy. Miért nem biztos az irodalom szak?- kérdezett rá.

- Tudod,- néztem rá, majd rájöttem hogy valamit még most sem tudok.- Még nem is tudom a neved.- mosolyogtam rá.

- Monika.- mosolygott ő is.

- Tudod, van egy kapcsolatom, de ő otthon van most, én pedig itt, és ha kibírja a kapcsolatunk ezt a három évet, akkor nem kockáztatom meg, hogy elkezdem az irodalom szakot is. Nagyon félek, hogy elveszítem.- szomorodtam el arra gondolva, hogy talán már véget is ért a kapcsolatunk.

- Oh jaj, kicsikém.- ölelt át vigasztalóan.- Minden kapcsolat nehéz, nem csak akkor, ha távol vagytok egymástól. Ha szeretitek egymást, de úgy igazán, akkor a távolság is csak erősíteni fogja. Hullám völgyek pedig akkor is lesznek, ha közel lesztek egymáshoz.- mondta, és ezzel sikerült megnyugtatnia, és elgondolkoztatnia.

- Köszönöm.- mosolyogtam rá, kibújva öleléséből.

- Mit?

-Azt hogy segítettél. Nem lenne gond, ha néha, veletek ebédelnék? Jobban megismerhetnénk egymást.- ajánlottam fel mosolyogva.

- Ez egy remek ötlet.- mondta boldogan.

Egy ideig még beszélgettünk, majd ő a főzésre, én a tanulásra hagyatkozva elköszöntünk egymástól. A kollégium felé vezető úton eszembe jutott, hogy nem ártana tájékoztatnom a szüleimet is a fejleményekről, mert ők meg fizetik a magán nyomozót. Bár David ügyében még szükség van rá. 

Tanulás közben végig azon töprengtem, hogy mondjam el a szüleimnek, hogy felbukkant az igazi anyám, és a testvérem. Persze így nem sok mindent tanultam.

Épp nyúltam a telefonomért, amikor az csörögni kezdett. Roy hívott, és tudtam, hogy most már beszélnem kell vele. A következő pillanatban már  a fülemnél tartottam a mobilt.

- Szia.-  köszönt, és közben egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.

- Szia.- köszöntem én is.

- Hogy vagy?- kérdezte.

- Jobban. Figyelj Roy, én az elmúlt napokban azért nem hívtalak, és nem beszéltem veled, mert le kellett nyugodnom, viszont most amit szeretnék az az, hogy a nyár elejéig tartsunk szünetet.- mondta ki nehezen.

- Mi?

- Ha haza mentem, mindent megbeszélünk, és ha jól megy, folytatjuk.- mondtam.

- Joy, ne tedd ezt kérlek! Nagyon utáltam magam egész héten amiatt, hogy leráztalak, és utálom most is. A szüneteknek sosincs vége. Ha szünetet akarsz, az azt jelenti, hogy véget vetsz a kapcsolatunknak, amit én nem szeretnék. - mondta kétségbeesve.

- Én sem, de nem akarok azért haragudni rád, mert nincs időd rám a tanulás miatt. Tudtuk hogy nehéz lesz, de nehezebb, mint gondoltam.- mondtam az ablakon kinézve.

- Megoldjuk együtt! Kibírjuk baba, csak ne szakítsunk!- kérlelt. Nem válaszoltam, mert gondolkodnom kellett.- Szeretlek Joy.- suttogta. 

- Roy, én- kezdtem bele, de valaki kopogott az ajtón. Sarah biztosan elhagyta a kulcsát, ismét.- Egy pillanat!-mondtam, és az ajtóhoz léptem. Elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam az ajtót. Nem Sarahval találtam magam szemben, hanem egy szál rózsát szorongató Roy-jal.