JOYCE ✔️

40.

Egy nehéz ébredés után, rendbe szedtem magam. Úgy tíz óra lehetett amikor a konyhába értem. Sarah is jött, pár perccel később. Ittunk egy kávét, addig is csak csendben ültünk egymás mellett. Mindig így van ez velünk. Szeretünk reggel, csendben üldögélni, egy bögre kávéval.  Reggeli közben jutott eszembe, hogy még nem tudom meddig marad.

- Még nem is kérdeztem, hogy meddig maradhatsz?- fordultam Sarah felé.

- Egy hónapig itt leszek.- vigyorgott.- Előbb elengedtek, de mondtam nekik, hogy megyünk kempingezni is, így rá bólintottak az egy hónapra.- mesélte el.

- Ez nagyszerű.- vigyorogtam.- Utána pedig már csak egy-két hét, és a suliban találkozunk.- számolgattam fejben, hogy hány hét is van még addig.

- Igen. Egyébként egésznapra elmentek Roy-jal?- kérdezte.

- Nem hiszem, nem tudom. Miért?- néztem rá kérdőn.

- Hát hogy tudjam mennyi időt tölthetek Jamessel. - nevetett, mire én is csak nevetni tudtam.

- Ha gondolod, megoldhatom, hogy csak este érjünk haza.- ajánlottam fel.

- Nem. Nem kell, mi is úgyis elmegyünk valamerre.- mondta vigyorogva.

- Oh, értem. -vigyorogtam rá, mire kicsit elpirult.

***

-Indulhatunk?- kérdi Roy.  Vigyorogva bólintok. Nagyon izgatott vagyok.

- Nektek is jó szórakozást!- kacsintottam Sarahra, aztán mentem Roy után, aki már a házon kívül volt.

- Nos, mi a program?- vágódtam be a kocsiba.

- Tudod, hogy csak akor tudod meg, ha odaértünk.- nevetett fel.

- Egy próbát megért.- vontam meg a vállam. Roy pedig, csak hitetlenkedve rázta a fejét. - Képzeld, - jutott eszembe hirtelen valami.- a buli másnapján, Carl beszélgetni próbált velem. Vagyis beszéltünk pár szót, és elég rendes volt, ahhoz képest hogy utál.- meséltem el.

- Hát ez fura. Nem értem mi van vele. Komolyan mondom. Egyik pillanatban tűnj el, a másikban meg megy a jópofizás.- sóhajtott fel.

- Szerintem, csak próbál megismerni, mert tudja hogy sok időt töltünk még együtt. Próbál nem utálni. Ez aranyos.- mosolyodtam el.

- Szóval most már ő kell neked?- vonta fel egyik szemöldökét.

- Mi?- nevettem fel.- Féltékeny vagy?- haraptam az ajkamba.

- Nem.- vágta rá azonnal.

- Aha, oké.- vigyorogtam. - Nem tudod James, hova viszi Saraht?- kérdeztem.

- Azt hiszem a vidámparkba. Miért?- nézett rám, majd vissza az útra.

- Csak kérdem.- mondtam. Egy kis kocsikázás után, végül megérkeztünk.
Először a kis házat vettem észre, majd a mögötte elhúzódó hatalmas hangárt is. Ahogy közelebb lépkedtem, elolvastam az ablakra fogatott hirdetést. Ahogy rájöttem miért is vagyunk itt, hatalmas vigyor jelent meg az arcomon. Aztán a gyomorgörcs.

- Remélem, örülsz, és bejössz velem?-  érintette meg a karom, amitől aztán még inkább felszökött a pulzusom.

- Naná hogy megyek. Ki nem hagynám.- vigyorogtam rá.

- Akkor vágjunk bele!- nyitotta ki előttem az ajtót. Nos, ő elmondta kik vagyunk, és miért vagyunk. Addig én nézegettem a falra kitett képeket. Nagyon izgulok, de jó értelemben. Gondolom ez természetes, ha valaki pár ezer méterről készül kiugrani egy repülőből. Eddig ez a legizgalmasabb, amit csinálunk a nyáron. Erre mondta hogy felkészít valamire. Tehát lesz ennél durvább is. Elindultunk hátra a hangár felé. Rájöttem közben, hogy ez egy repültér. Kaptunk ugróruhákat, amit fel kelett venni. Egy nő jött és rám adta az utashevedert, és egy két tanáccsal ellátott. Egyre csak gyülemlett bennem az izgalom. Kezeim izzadtak, gyomrom összeszorult, és nagy levegőket vettem. Ennek ellenére, meg sem fordult a fejemben, hogy visszakozzak. Amikor rajtunk volt minden ami kell, a tandempilótám leellenőrizte a hevedert, közben elmondta az ugrás menetét.
Párszor elgyakaroltuk az  ejtőernyősugrás legfontosabb részeit, ezzel megtörtént a felkészítés. Indult a felvétel, mert hogy az egészet videóra veszik. Egy kicsit beszélgettünk majd felszálltunk a gépre. Persze előtte, még egyszer ellenőrizték a felszerelést. Aztán amikor beindult a motor, az adrenalin termelés beindult. Felszálltunk. Roy a saját pilótájával beszélgetett, engem pedig még mindig az enyém foglalt le, azzal, hogy újra átvettünk mindent, amit kell. Egyszer-egyszer egymásra vigyorogtunk Roy-jal a húsz perces repülés során. Rob, a tandempilótám, összekapcsolt minket, elég szorosan, négy nagy teherbírású csatoló taggal. Aztán nyílt az ajtó. Az adrenalin szint az egekben, és próbálom nem átharapni a számat. Az ajtóhoz csúszunk és itt már veszek egy utolsó nagy levegőt, és már ugrunk is. Ég és föld között vagyok. A látvány eszméletlen. Az érzés felfoghatatlan. Semmit nem kell tennem, csak élvezem a szabadságot. Roy és a pilótája szemben jelenik meg. Egymásra nézünk, és az ő arcán is hatalmas vigyor van. Emlékszem, amikor a szabadesés szimulátorban voltunk, már az is nagyon jó volt. Viszont most, semmihez nem fogható mámorban úszom, háromezer méterrel a föl felett. Ez az érzés, felszabadít. Szabad vagyok. Sosem volt még ilyenben részem, és ezt, hogy itt vagyok, Roynak köszönhetem.
Aztán nyílik az ernyő. Bár nem olyan, mint gondoltam. Nem ránt akkorát, csak szép lassan nyílik ki. Lelassul minden, a pilótám szerint, még kb. nyolc perc a földetérés, addig gyönyörködjek a tájban. Ezt is tettem. Csak suhantam néma csendben, a végtelen kékségben. Majd azt utolsó percben, átvettük a helyes földetérési pozíciót.
Újra két lábbal a földön voltam. Teljes boldogság ölelt körül. A vigyor levakarhatatlan volt. Már annyira jó volt, hogy majdnem hogy sírtam, mert megtörtén velem.  Akartam, mégegyszer, és újra. Nem most ugrottam utoljára, ez biztos. Őrületesen jó volt. Amikor megszabadultam a Robhoz kötő csatoktól. Egyből Royhoz futottam. A nyakába ugrottam, ő pedig felkapott. Mindkettőnkből sugárzott a boldogság.