JOYCE ✔️

61.

Szíven ütött-e amit a bátyám mondott? Igen. Határozottan, igen. Azért is fájnak ennyire a szavai, mert igaza van. Igazat adok neki. Elhagytam a családom, az álmaim miatt. Elég sokszor mardos miatta a bűntudat, David szemrehányásai nélkül is. Közben pedig tudom, hogy jól döntöttem, amikor a művészetnek szenteltem az életem. Azt hittem, mindenkinek jó így. Boldog voltam, mert a sok kilóméter ellenére is jól megvoltunk a családommal. A szüleim, vajon ők is úgy vélekednek mint David, csak nem mondják? Vajon mindig is fájt nekik, hogy nem vagyok otthon, és csak én voltam/ vagyok olyan önző, hogy jó nekem távol tőlük? Miért nem láttam, hogy Davidnek ez ennyire fáj?
Ja, persze, hisz nem voltam itt. Sosem vagyok itt. Szinte csak egy ritkán látogató rokon vagyok. Nem ismerem a családom, és Royt se fogom, ha elmegyek. A távolság, és az idő tönkre tesz majd mindent.

- Joy.- tette kezét a vállamra Roy.

- Egyedül szeretnék lenni!- mondtam rá se nézve. Hallottam hogy leguggol mögöttem. Egy kidőlt fán ültem.

- Aggódom érted. - letöröltem a könnyeim, és felálltam.

- Jól vagyok, látod?- fordultam felé, és már ő is felegyenesedett.- Csak,  hagyj magamra!- suttogtam.

- David biztosan nem gondolta komolyan. Nincs igaza.- ahelyett hogy ott hagyott volna, közelebb jött hozzám. Megsimította a karom.

- Nem Roy. - néztem a szemébe, elhúzva a kezem.-Tudom hogy most másnapos, vagy még részeg, és azért mondta, de ha nem így gondolná, nem mondta volna. Az a legrosszabb hogy igaza van.- tártam szét a karom.

- Joy. Kérlek ne tedd ezt magaddal!- lépett hozzám. Teljesen közel volt. Átölelt, és homlokát az enyémnek támasztotta.- Szeretlek. Nagyon szeretlek Joy.- lassan ajkaink egybeolvadtak. Szavai nyugtatóként hatnak rám, a csók, csak ráadás.

- Én is szeretlek.- bújtam a karjai közé.- Nem szeretnék visszamenni.- motyogtam.

- Akkor itt maradunk!- mondta, és szorosabban ölelt.- Kaját azért majd hozok később, mert enni kell!

- Nincs étvágyam.- beszéltem még mindig a mellkasába.

- Nem baj, majd lesz.- taszított kicsit rajtam, de csak hogy a szemembe tudjon nézni.- Minden rendben lesz!- úgy mondta, hogy elhittem. Hihetetlen milyen ereje van felettem.
Leültünk, és Roy egy fa törzsének támasztotta hátát, én pedig karjai közt pihentem.  Nyugodt vagyok. Teljes biztonságban érzem magam Roy mellett. Vele egész vagyok. Úgy érzem, együtt bármit megtudunk oldani. Szeretem őt, tiszta szívemből.  

- Mindig veled akarok lenni!- mondtam ki hangosan.

- Mindig együtt leszünk! Nem engedlek el soha.- puszilt bele a hajamba. Így ültünk még hosszú ideig. Nem kellettek szavak. Roy simogatta a karom, én pedig egy pillanatra sem szakadtam el érintésétől.

-Beszélhetnék a húgommal?- hirtelen kaptuk a fejünk a hang irányába.- Négyszemközt.- tette hozzá David.

-Csak ha nem bántani készülsz!- válaszolta Roy.

- Szerinted bántanám a húgom?- vonta fel a szemöldökét.

- Hisz nem rég megtetted. A szavak jobban tudnak fájni egy ütésnél David.- a bátyámon látszott, hogy bűntudata van. Még sem szólaltam meg, hogy  hadd mondja, amit akar. Elment a hangom.

- Ezért vagyok most itt. Kérlek hadd beszéljek vele!- állt egyik lábáról a másikra. Roy kérdőn nézett rám, mire bólintottam. Mielőtt felállt, még adott egy csókot. Most már az én hátam érintette a fa törzsét. Fejem lehajtottam, nem bírtam felnézni, mert elsírtam volna magam. Éreztem, hogy ketten maradtunk. Ujjaimat birizgáltam zavaromban. Vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólt egy szót sem, csak leült nem messze tőlem. Láttam a cipője orrát, és hogy felhúzott lábain pihenteti kezeit.

- Sajnálom.- mondta rekedtes hangon.- Én...én csak. Nem akartalak megbántani. - éreztem a tekintét magamon.

- Csak az igazat mondtad. - motyogtam az orrom alatt.

- Nem, túloztam, hogy bántsalak. Azt akartam hogy fájjon, ahogy nekem is fáj. Sosem beszéltünk erről, de amikor elköltöztél, akármilyen furcsa is, üres lettem. Különleges testvéri kapcsolat van köztünk, és nehezen viselem hogy messze vagy.- szomorúan emeltem rá tekintetem.

- Azt hittem neked ott lesz Roy, és észre sem veszed, hogy elmegyek. - halványan elmosolyodott.

- Ő nem tudja pótolni a húgom.- nézett rám.

- Ne haragudj, amiért elmentem!- hajtottam le a fejem szomorúan.

- Dehogy haragszom.- fogta meg a kezem.- Hisztis pöcs vagyok, de sosem haragudnék rád. Ha ilyen ambiciózus ember lennék, mint amilyen te vagy, ugyan így döntöttem volna. Talán kicsit irigy is vagyok rád, mert vannak céljaid.- mondta, és döbbenten néztem rá.

- Ugyan, ne túlozz!

- Ez nem túlzás Joy. - rázta a fejét.- Büszke vagyok rád. Büszke vagyok, hogy a húgom vagy.- ezen a ponton eltört a mécses. Elsírtam magam. David szoros ölelésébe vont. - Szeretlek húgi.- adott egy puszit.- Sajnálom, hogy olyan csúnyán beszéltem veled, és megbántottalak.- szorított az ölelésén.

- Szeretlek tesó.- mondtam belemarkolva a polójába. David simogatta a hátam, én pedig egyre jobban megnyugodtam. Könnyeim már nem folytak. Csak ültünk ott, mint régen amikor rosszat tettem, és leszidtak érte. David volt az, aki megvigasztalt, és vigyázott rám míg szomorú voltam. Bár ő mindig készenlétben állt, ha rólam volt szó. Egésznap együtt voltunk, kivéve az iskolai időszakot, de a tanulás után egyből mentem hozzá, hogy játszunk. Felnéztem mindig is a bátyámra, és jobban hiányzott, mint ahogy én azt gondoltam. Bárcsak, csak egy kis időre, újra gyerekek lehetnénk!