JOYCE ✔️

67.

Nem igazán aludtam az éjszaka. Folyamatosan arra gondoltam, hogy  van egy iker testvérem valahol a nagyvilágban, és ő még csak talán nem is sejti az igazságot.

Reggel a konyhában David, ugyan olyan fáradtnak, és nyúzottnak nézett ki, mint amilyennek én éreztem magam. Látszott rajta, hogy ő sem sokat aludt, vagy egyáltalán semmit.

- Jó reggelt!- mondta rekedtes hangon.

- Neked is.- ültem le mellé a pulthoz.
Csak ültünk ott, és néztünk ki a fejünkből.

- Te se tudtál aludni?- kérdezte, de nem nézett rám.

- Nem igazán.- adtam rövid választ.

- Sziasztok.- lépett be anyánk is. Szemei alatt karikák, és be is voltak dagadva. Valószínűleg átsírta az éjjelt.

- Felöltözök.- mondtam kicsit ridegebben, mint ahogy szerettem volna, majd felálltam, és a szobámba indultam. Már a folyosón hallottam, hogy csörög a telefonom. Gyorsabban szedtem a lábaim, majd ahogy a kezem közé került a mobil, fogadtam is a hívást.

- Szia. Hogy vagy babám?- szólt bele Roy.

- Szia. Megvagyok.- válaszoltam.- Miújság?- kérdeztem.

- Gondoltam, ha nincs mára programotok a családdal, átmennék.- mondta el miért hívott.

- Ma nem jó Roy, ne haragudj!- ültem le az ágy szélére.

- Van valami baj?- érdeklődött.

- Miből gondolod?- sóhajtottam.

- Hallom a hangodon. Biztos ne menjek át?- kérdezte újra.

- Elmondok később mindent, de ma tényleg nem jó. - mondtam szomorúan, mert bánt, hogy elutasítom Royt, de ezt most a családommal meg kell beszélnünk.

- Joy, biztos hogy jól leszel? Annyira aggódom érted. Ugye, nem elhagyni akarsz?- kérdezte elhalkulva, és bármily fura is, mosolyt csalt az arcomra.

- Szó sincs ilyesmiről, csak családi problémák, de holnap találkozhatunk, és elmondok mindent. Tényleg. Most viszont ne haragudj, de mennem kell!-   hallottam, hogy nagyot sóhajt.- Szeretlek Roy.

- Szeretlek baba, akkor holnap.- mondta, majd bontottuk a vonalat.

Ahogy terveztem, felöltöztem, és rendbe szedtem magam. Erőt véve magamon, nagyot sóhajtva léptem ki a szobám ajtaján.

Még csak nem is sejtettem, hogy a nappaliban, már csak rám várnak. Körbenéztem az arcokon. Anyám fáradt, és szomorú volt, apám gondterheltnek tűnt, míg David idegesen tördelte ujjait. A bátyám mellé sétáltam, és leültem a kanapéra a szüleinkkel szembe.

- Mennyi idősek voltunk?- tette fel az első kérdést David.

- Kicsik. Aprók. Pár hónaposak. - mosolyodott el anyánk az emlékektől.- Csecsemőt szerettünk volna, hogy szülői örömök nagy részét megtapasztalhassuk. Nem akartuk a nehezét átugrani, és óvodás gyermeket  kihozni.- magyarázta el, és teljes mértékben megértettem. Épp kérdezni szerettem volna, de folytatta.- Majd pár évvel később, amikor már nagyobb lettél, - nézett Davidre.- Úgy gondoltuk, hogy  nem csak mi, de te is szeretnél egy kistestvért. Elmentünk hát újra az árvaházba, és amikor láttuk azt a gyönyörű, vöröshajú szépséget, tudtuk, hogy őt szeretnék lányunknak.- nézett a szemembe.

- Tudtok valamit azokról, akik ott hagytak minket? -kérdeztem most én.

- Sajnos nem. Azt mondták, hogy az intézmény inkubátorában találtak rátok. - szólalt meg ma először apánk.

- Akkor arról sem tudtok, hogy van-e testvérünk.- hajtottam le a fejem.

- Sajnos nem.- mondta halkan anyám.

- Ha szeretnétek, fogadunk egy magán nyomozót, és kiderítjük kik a vérszerinti szüleitek, vagy, hogy miért kerültetek az intézetbe.- nézett ránk apánk. Daviddel egymásra néztünk tanácstalanul.- Ha szeretnétek gondoljátok át, és szóljatok, hogy döntöttetek!- tette hozzá.

- Szeretném, hisz lehet hogy van egy iker testvérem.- vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Egyetértek. Kitudja hány testvérünk van, akit eldobtak maguktól, és csak mi segíthetünk nekik.- mondta a bátyám.

- Azt tudnotok kell, hogy eltarthat évekig, mire használható nyomot találunk.- mondta apa.- Hosszú évekkel ezelőtt történt, és névtelenül hagytak ott titeket, lehet... lehet semmire sem jutunk. Persze az is lehet, hogy amit megtudtok, nem tetszik majd.- készített fel minket az eshetőségekre.

- Tudjuk, de akkor is szeretnénk.- mondta David a nevemben is.

- Rendben. Akkor intézkedek is.- állt fel, és ment a dolgozószobájába apánk.

- Haragszotok ránk? Inkább úgy kérdezem, hogy nagyon haragszotok?- nézett ránk anyánk szomorú szemekkel.

- Szó sincs ilyesmiről, de egy ilyen dolgot megtudni, majd feldolgozni, nem egyszerű.- mondta David.

- Igaza van a bátyámnak, nehéz most nekünk. Biztosan nektek sem volt könnyű nap, mint nap együtt élni ezzel a titokkal, félve attól a naptól amikor el kell mondanotok, vagy attól, hogy véletlenül kiderül. Rettegve a reakciónktól, hogy mit fogunk hozzá szólni.- mondtam elgondolkodva.

- A sajátunk ként neveltünk, és szeretünk. Hosszú évekig eszembe sem jutott, hogy nem én szültelek titeket. Aztán, amikor nagyobbak lettetek, rájöttem, hogy elkell majd mondanunk az igazat. Azóta, szinte minden éjjel arra gondoltam mi lesz, amikor megtudjátok. Féltem, hogy megutáltok, de ti ennél intelligensebben kezelitek, aminek nagyon örülök.- mondta, már már sírva. Felálltam, és mellé ülve átöleltem őt, amitől csak még hangosabb zokogás szakadni ki belőle.

- Szeretlek anyu. Szeretünk.- öleltem szorosabban.

Este, amikor már a szobámban, lefekvéshez készülődtem, egyszeriben csak kinyílt a szobám ajtaja. Kíváncsian tekintettem felé, és vártam, hogy valaki belépjen rajta. Gondoltam anyám jött beszélgetni, vagy talán apám, esetleg David, de nem, végül Roy lépett be mosolyogva.

- Szia baba.- köszönt  és várva az engedélyem, állt az ajtóban.

- Szia.- mosolyogtam rá.

- Nem tudtam, nem átjönni hozzád.- mondta.

- Semmi baj, örülök hogy itt vagy.- léptem közel hozzá, és átöltem.

- Minden rendben?- fonta körém karjait.

- Nem dőlünk le az ágyra?- húzódtam el. Válaszul bólintott, majd becsukta maga mögött az ajtót, és összebújtunk a puha ágyban. Így kezdtem el mesélni arról, amit én is csak nem rég tudtam meg.

Halihó

Remélem még nem utáltok nagyon. Tudjátok nehéz heteken megyek keresztül. Most már négy hete, hogy reggeltől estig rosszul vagyok, fáradt vagyok. Sajnálom, hogy emiatt hanyagolom az írást, de amikor jobban vagyok, és az időm is engedi, írom a történetet, csak most lassabban megy.  Megijedni sem kell, nem beteg vagyok, hanem várandós. Sajnos a szervezetem így reagál a babára, de elvileg pár hét, és elmúlnak a rosszullétek. Az első gyermekemnél is így történt. Köszönöm a türelmeteket. Gondoltam ideje már magyarázatot adnom az eltűnésemre.
Remélem tetszett a rész?
Puszi 😘