V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίr

Δ Hatvankettedik vércsepp Δ

Egyszerűen kirobbantam az autóból a fa felé és nem törődve semmivel kapaszkodtam fel a törzsén. Hevesen nyitottam ki a teraszajtót, ami szerencsére nem volt zárva és azonnal elkezdtem felforgatni az egész szobát.

- Areum! Halkabbnak kell lenned! Még a végén felköltöd a nagyszüleidet!- lépett be az ajtón Yoongi.
- Meg kell találnom!- rámoltam ki egy újabb fiókot.
- Hé! - szólított meg.
- Hol lehet?- motyogtam idegesen.
- Areum!- fogta meg a vállaimat Yoongi. - Nyugodj meg! Így nem fog menni- nézett a szemembe.
- Meg fogok őrülni!- hunytam le a szemeimet.
- Mély levegő!- utasított a férfi. Pár pillanatig élveztük a csendet, végül egy nagy sóhaj kíséretében nyitottam ki a szemeimet. - Gondolkozz egyszer, hol lehet, amit keresel - próbált segíteni Yoongi.

Először az ékszeres dobozra gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy sokáig egy nyakláncra volt feltéve. Utána anya megtalálta azt a régi babát, ami állítólag a kedvencem volt és annak a karjára húztam fel. Hát persze! A baba!

Azonnal a polcra kaptam a fejem, ahová a kissé megviselt baba fel volt ültetve. Gyorsan lekaptam, ám a gyűrű nem volt a kezén. Csalódottan ejtettem az asztalra a játékot. Ám ekkor bevillant minden és a homlokomra csapva rohantam a szekrényemhez. Kikaptam a kis, fekete táskát és a belső zsebet elcipzárolva ott csillant a vörös kő benne. Még anno akkor fejlettem ott, mikor a nyolcadikos bálra felvettem a bordó ruhám mellé, de mivel nagy volt, folyton csúszott le, így végül elraktam.

- Te jó ég...!- leheltem sokkolva, mivel ez azt jelentette, hogy amit láttam az nem csak egy halucináció volt, hanem a valóság. Ami számomra lehetetlennek tűnt, hiszen gyerekkorom egyetlen emlékében sem szerepel Taehyung.
- Mi az? Megvan amit kerestél?- sétált oda hozzám Yoongi.
- ....nem ....itt sincs! - nyögtem reszketve, s gyorsan össze csukva a táskát vissza dobtam a szekrénybe.
- Ne hazudj nekem, Areum!- szólt rám szigorúan.
- Mi....?- kaptam rá a fejem.
- Mond el az igazat! Most!- parancsolta.
- Nem tehetem, Yoongi, mert őrültség! Ilyen nem is létezik! - néztem rá kétségbeesetten.
- Látomásaid vannak, nem igaz?- jelent meg egy féloldalas mosoly az ajkán.
- Mi?-kerekedtek ki a szemeim.
- Tudtam... - nyugtázta büszkén.
- Mégis honnan tudtad?- ráztam a fejem.
- Megvannak a maga jelei annak, amikor látomás jelenik meg előtted. Nem nehéz őket felismerni -vont vállalt Yoongi.
- Ez nem szabadna megtörténjen velem, igaz?- kérdeztem.
- Nem, valóban nem. Egy ember ilyet nem szabadna képes legyen csinálni - mondta nyugodtan.
- Mi a fene történik velem?- túrtam a hajamba idegesen.
- El kell mondanod miket látsz, Areum! Lehet, abból ki tudunk deríteni dolgokat!- kérte Yoongi.
- Nem ...nem tudok róla beszélni - fordítottam neki hátat könnyes szemmel.
- Muszáj, Areum! Muszáj tudnunk, mi folyik itt, különben ki tudja mi lesz!- próbált rábeszélni.
- Yoongi, magamra tudsz hagyni pár pillanatra? Össze pakolok és jövök - kérdeztem halkan.
- Areum...- mordult fel.
- Kérlek, Yoongi! - nyeltem vissza a könnyeimet.
- A teraszon leszek - közölte csendesen.
- Köszönöm - hunytam le a szemeimet.

Próbáltam elpakolás közben megnyugodni, ami nagyjából sikerült is. Mikor végeztem, óvatosan a szekrényhez sétáltam és egy kis hezitálás után ismét elővettem a fekete táskát. Egy darabig csak szemeztem a csinos kis darabbal, végül kinyitottam és kivettem belőle a gyűrűt. A táskát a helyére raktam, a gyűrűt pedig az ujjaim közé fogtam és alaposan megvizsgáltam. Kétség kívül az a gyűrű volt, amit a látomásban Taehyung adott nekem.

De akkor ez mégis mit jelent? Miért nem emlékszek arra, hogy ismertem volna őt kiskoromban? Már akkor szeretett volna engem? Akkor miért nem mondta el eddig, hogy ő már ismert? Titkolja vajon? Mi folyhat a háttérben? Mi köze lehetett neki egy ember gyermekhez?

Sóhajtva vágtam zsebre az ékszert és kikullogtam a szobából. A teraszon tényleg ott üldögélt Yoongi és komoran merengett a távolba.

- Menjünk!- mondta rám se nézve.
- Hm - egyeztem bele halkan.

Jimin kíváncsian kísérte végig, míg oda sétálunk az autóhoz és mindketten beültünk. Felváltva nézett kettőnkre, de mi csak csendben elhelyezkedtünk, Yoongi pedig elindította az autót.

- Nem mondtok semmit? Mi történt?- fakadt ki végül.
- Nem találta meg, amit keresett - felelt röviden Yoongi.
- És mi volt az, amit keresett?- kérdezte Jimin.
- Nem tudom, nem mondta el - vont vállat Yoongi.
- Nem akarsz róla beszélni, Areum?- fordult hátra Jimin.

Gyorsan úgy tettem, mintha aludnék, hátha el tudok kerülni egy újabb kínos faggatózást. Próbáltam nem megmozdulni és tényleg úgy viselkedni, mint aki alszik.

- Hagyd.... Semmi értelme - jajdult fel Yoongi.
- Ötleted sincs, mi történik vele?- kérdezte Jimin.
- Nem tudom, Jimin. Minden annyira zavaros. Fogalmam sincs mit higyjek és mit ne... - mondta Yoongi halkan.
- Beszélnünk kell erről Namjoonnal, ha haza jön - jelentette ki Jimin. - Hátha ő talál valamit - tette hozzá.
- Mielőtt késő lenne...- motyogta Yoongi.
- Ne mond ezt! Megoldjuk! - lelkesítette őt Jimin.
- Úgy legyen ... - felelte csendesen az idősebbik.

A visszavezető úton végig az alvás szimuláció mellett maradtam végül, így nem kellett beszélnem velük. Nem az van, hogy nem akartam, csak egyszerűen nem tudtam, mi lesz, ha én elmondom nekik, amiket látok. Féltem, nagyon is.

Haza érve azonnal a szobába zárkóztam és elmentem tusolni, hogy ne is tudjak ajtót nyitni, mégha kéne se. De szerencsére a fiúk békén hagytak, így nem kellett szembe néznem velük.

Még vacsorázni se mentem le, hiába voltam éhes, inkább a szobámba maradtam és tévét néztem.

- Apa!- rohantam az ablaknál háttal álló férfi felé. Lelkesen csapódtam neki és szorosan öleltem őt. Ám a férfit nem nagyon érdekelte, rám se nézett, meg se moccant. -Apa! Hiányoztál nekem! - néztem fel rá reménykedve.
- El kell menned innen! - csendült fel mély hangja.
- Tessék?- engedtem el őt azonnal.
- Menj, pakolj össze! Az autó kint vár rád!- indult el kifelé, ismét háttal nekem.
- Hova megyek, apa? Azért küldesz el, mert mérges vagy rám? Nem voltam jó? Azt tettem, amit kértél, a herceggel is jól viselkedtem!- szaladtam utána kétségbeesetten.- Apa!- kiáltottam sírva.
- Elég!- mennydörgött a hangja. - Csak pakolj össze és menj!
- De miért? Én mindent megtettem - rogytam össze a földön.
- Sosem lesz elég, hiába teszel bármit is! Haszontalan vagy! Haszontalan korcs! Szégyent hozol rám! - kiabált hevesen.
- Sajnálom... Én mindent megteszek - remegtem lehajtott fejjel.
- Akkor hallgas el és menj, pakolj össze! Várnak rád!- parancsolta szigorúan.

Határozott léptei vezették ki a helyiségből, míg én ott maradtam össze törve, megállíthatatlanul sírva a padlón.

- Hssz!- pattantak ki a szemeim, ahogy az álom megszakadt és tudatra ébredtem. Remegtem és éreztem a könnyeket az arcomon, ahogy az álomban. Ami egyből megfogalmazódott bennem, hogy a férfi, akárki is legyen az, mivel az arcát nem láttam, akit apának szólítottam, nem az az ember volt, akit én apámként ismertem. Honnan tudtam, ha nem láttam az arcát? A hangja, a magas testalkata, a már őszülő fekete haja, a széles vállai, a járása, ezek mint teljesen eltértek. Biztos voltam benne, hogy ez nem az apám. Vagy lehet az nem az apám, akit én apámnak ismerek?

Hellóka! Sziasztok!🥰
Kedd van és rész is vaaan, remélem, tetszik majd nektek.
Hogy vagytok? Kinek hogy telik a nyár?
A héten megpróbálok még egy részt hozni, addig is millió puszi!❤️