V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίr

Δ Kilencvenkilencedik vércsepp Δ

Kim Taehyung.

- Hercegnő, ő itt, Kim Taehyung herceg - mutatta be az értetlenül bámuló kislánynak Taehyungot a király, mit sem sejtve arról, hogy a felek már megismerkedtek.
- Örvendek- motyogta a kislány felnézve a magas fiúra.
- Részemről a szerencse, hercegnő!- hajolt meg Taehyung mosolyogva.
- Vacsorához terítsetek!- utasította a háziakat a király.
- Azonnal, felség!- válaszoltak kórusban.

Míg a személyzet sürgött- forgott a kastélyban, addig a kislány ott maradt a négy férfi és egyik nevelője társaságában. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát a mustráló tekintetek miatt. Mind a négy férfi őt figyelte, ahogy lábait lógatva ült a fotelben.

- Mivel tölti itt az idejét, hercegnő?- szólította meg az idős férfi, aki a királlyal érkezett.
- Szoktam rajzolni és lovagolni - felelte ő bátortalanul.
- Még egy művész lélek. Taehyung, remélem, örülsz - mosolyodott el a férfi.
- Kíváncsi lennék a rajzaira, hercegnő - vonta magára a figyelmet Taehyung.
- Nem szeretem megmutatni őket- utasította el a kislány azonnal.
- Ne legyél undok, Areum!- szólt rá a király azonnal.
- Én nem...- védekezett elkerekedett szemekkel a vádlott.
- Kinek merészelsz te feleselni?- szórt rá szikrázó szemmel az uralkodó.
- Biztos, hogy a napokban, kicsit megbarátkozik a hercegnő és majd megmutatja őket - csitította a kedélyeket alázatosan a másik férfi.
- Nem tetszik a lányom viselkedése. Fordítanak erre elég időt?- nézett a nevelőre a király gyanakodva.
- Elnézését kérem, felség. Ezentúl mégjobban odafigyelünk - hajolt meg az ijedt nő mélyen.
- A vacsora tálalva! - jelent meg egy szolgáló.
- Erre, kérem! - vezette őket a nevelő kifelé.

A kislány nem mozdult a helyéről, még akkor sem, amikor egyedül maradt a helyiségben. Könnyei megállíthatatlanul folytak, csalódottnak és sértettnek tűnt.

- Areum hercegnő!- szaladt be az egyik nevelője. - Miért van még mindig itt? A vacsora kész van!
- Nem akarok menni!- utasította el a meghívást.
- Mi a baj?- gugolt le elé a nő.
- Mikor mennek el innen ezek az emberek? - nézett könnyes szemekkel nevelőjére.
- Elmenni? Miért? - lepődött meg a nevelő.
- Mert nem akarom őket az otthonomban látni. Nem szeretem őket!- fakadt ki frusztráltan.
- Nem szereti őket? Miért?- jött zavarba a nő.
- Gorombák és ijesztőek - motyogta az apróság.
- Ugyan- ugyan, felség! - próbálta vígasztalni. - A hercegek kedves emberek, ahogy őfelsége is, csak szigorúnak kell maradnia, hiszen ő a király.
- Miért jöttek ide egyáltalán?- zsörtölődött.
- Az király oda megy az országban, ahová csak szeretne, felség. Emellett pedig az édesapja, úgyhogy természetesen, biztos, meg akarata látogatni a kislányát próbálkozott a nevelő.
- Nem miattam jött. Ha érdekelném, nem most jönne először. Különben is, miért kell itt élnem és nem a családommal otthon?- utasította el a választ a hercegnő.
- Jöjjön, kérem! Önre várnak -hagyta annyiban a témát a tehetetlen hölgy.
- Mond meg nekik, hogy rosszul vagyok és le kellett feküdnöm -indult az ellenkező irányba a kislány.
- Na de, felség! Az édesapja szörnyen csalódott lesz! - ijdet meg a másik.
- Nem vagyok hajlandó kijönni a szobámból, míg el nem mennek!- jelentette ki, azzal eltűnt a sötét folyosón.

A sötétség a nagykapun át a kastély elé vezetett, ahol a háziak mélyen meghajolva búcsúztatták a lovon ülő méltóságos urakat, akik távozni készültek. Nem is vártak tovább, lópaták sebes dobogása jelezte a távolodókat.