V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίr

Δ Hetvenhetedik vércsepp Δ

- Taehyung nem tudom tovább tartani...- rogytam térdre, velem egyidőben a burok is vibrálva gyengült egyet. A farkasok felkapták a fejüket és felbőszülve járkáltak el- vissza.
- Utolsó deszka!- kiáltott.

Kopp..kopp..kopp-kopp..kopp-kopp-kopp!

- Kész! - csendült Taehyung megkönnyebbült hangja, de azzal együtt belőlem az utolsó csepp erő is kiment és eldőltem, mint egy tekebáb.

Fogalmam sincs, hogy jutottunk be a házba, de már csak arra eszméltem fel, hogy én a kanapén fekszem, Taehyung pedig előttem térdelve liheg, az ajtón pedig dörömbölnek azok a vadállatok. Kelletlen nyögés hagyta el a számat és lehunyt szemekkel pihentem meg.

- Jól vagy?...- lihegte ő.
- Hmmm ... Te? Le kéne kezelni a sebeidet...- dünnyögtem.
- Már nincsenek meg - válaszolt könnyedén.
- Tessék? - kaptam fel a fejem meglepődve.
- Sok vért ittam meg hirtelen, így nagyon gyorsan begyógyultak - vont vállat mosolyogva.
- Lehetetlen!- másztam le az ágyból esetlenül egyenesen Taehyungra esve.
- Hooo, kicsi lány! Mi ütött beléd?- fonta körém nevetve a karjait.
- Lássam!- tűrtem fel a pólócafatokat, amik még nyomokban fedték a testét.
- Tessék!- kapta le lazán a pólót.

Kissé meglepődtem, de azonnal a problémára fókuszáltam és a hatalmas sebeket kezdtem keresni. Semmi. Csupán halvány nyomok. Óvatosan hozzájuk értem, aztán felnéztem Taehyungra, hogy fáj-e neki, de csak lágy mosollyal nézett le rám és figyelte az ügyködésem.

- Hihetetlen!- suttogtam közel hajolva a heghez, ujjaimat végigvezetve rajta.
- Egy előnye annak, ha vámpír vagy - nyomott egy puszit a hajamba.
- Ez azt jelenti, hogy mostmár jól vagy?- néztem fel rá nagy szemekkel.
- Teljesen jól. Hála neked - érintette össze az orrunkat vidáman.
- Hála az égnek!- fúrtam a fejem a nyakába fáradtan. Teljesen bele engedtem magam az ölébe és hagytam, hogy simogassa a hátam.
- Neked viszont pihenned kéne. Vért is vesztettél, valamint biztos az erőd használata is legyengített - suttogta.
- Éppen pihenek - motyogtam.
- Felviszlek az ágyba - mozdult meg.

Már alig voltam magamnál, amikor Taehyung megmozdult velem. Erőm nem volt arra se, hogy válaszoljak. Az érzékszerveim is felmondták a szolgálatot és alig érzékeltem a környezetemből bármit is. Csak annyit tudtam, hogy mozgunk, valamit hallottam Taehyung mély hangját, de nem értettem, amit mondott. Pihennem kellett.

- Csaltál!- mutatott rám Jimin nagy szemekkel.
- Nem is! Nem tudsz játszani!- vágtam vissza dühösen.
- Én nem tudok játszani?! Négyszáz év alatt csak gyűlt ennyi eszem! - vitatkozott hevesen.
- Úgy látszik, nem elég - fontam keresztbe a karjaimat.
- Teeee!- morogta dühösen.
- Elég legyen jómadarak! - szakított minket félbe Taehyung nevetve.
- Tae! - pattantam fel és hozzá rohanva szorosan megöleltem.
- Mi történt, kis hercegnőm?- kapott fel az ölébe könnyedén.
- Jimin-shi nem tud játszani!- görbítettem le a szám.
- Nem is igaz! Areum csal!- pattant fel Jimin dühösen.
- Szörnyűek vagytok - csóválta a fejét szórakozottan Taehyung.
- Az ő hibája!- mutattunk azonnal egymásra. Taehyung, csak még hangosabban nevetett, míg én meg Jimin meglepődve néztünk rá. Ő nem értette, mekkora komolysága volt a dolgonak a mi szemünkben.

- Jól van?
- Igen, csak fáradt szerintem.
- Ha Namjoon megjön, kérd meg, hogy nézzen rá.
- Yoongi, te miért nem csekkolod le?
-Tudod, hogy ezzel felhagytam.
- Nem kell használd a képességed,csak egészségügyi szempontból.
- Jó...

Hideg kéz ért a homlokomhoz és következményképpen egy jóleső érzés futott végig a testemen. Fel akartam ébredni, de nem tudtam. Nem tudtam megmozdulni.

- Magánál van, de a teste nem reagál - válaszolt halkan Yoongi.
- Mégis csak használtad... - ámult el valaki.
- Akartalanul aktiválódik - felelte kelletlenül Yoongi.
- Miért nem ébred fel? - faggatta valaki.
- A teste kimerült teljesen - informálta Yoongi.
- Szóval hagynunk kell itt feküdni tehetetlenül, mikor ébren van és hallja, amit mondunk?- kérdezte valaki.
- Más út nincs - sóhajtott egy másik valaki.
- De Yoongi ... - szólalt fel valaki.
- Ne erőltesd!- szólt rá valaki.

A kéz ismét a homlokomra simult és ismét bizseregni kezdett a testem, de egyre és egyre jobban. Aztán mintha hirtelen felébredt volna és lassan kezdtem reagálni. Erősebben vettem levegőt, éreztem a végtagjaimat, a mellkasom mozgását, beindultak a gondolataim. Lassan sikerült megmozdítanom a kezem és utána a számat is ki tudtam nyitni. Vettem egy nagy levegőt és a szemeimet is kinyitottam végül.

- Sikerült!- tapsikolt Hoseok a komoly Yoongi mögül kukucskálva.
- Azért még ugyanolyan jó vagyok - hunyta le a szemeit egy halvány mosoly kíséretében Yoongi. Meg akartam köszönni neki, de nem találtam meg a hangom, csak tátogtam. - Ne erőltesd, majd idővel vissza nyered önmagad - nyugtatott meg.
- Areum-ah!- töltötte be a teljes látóteremet Taehyung aggódó arca. - Jól vagy, kicsim?- tette kezeit az arcomra. Bólintottam.
- Hagyjatok neki levegőt! Szüksége van rá!- húzta őt el finoman Yoongi a többieket is hátrább küldve.

Mivel nem tudtam beszélni, ezért inkább kinyújtottam a kezemet Taehyung felé. Rám néztek és végül Yoongi megértve a helyzetet, vissza engedte hozzám őt. Taehyung azonnal mellém lépett, leült az ágyra és szorosan magához ölelt. Jól esett. Megkönnyebbülve öleltem át én is őt és a tipikus illatát magamba szippantottam.

- Aggódtam- simogatta a hátam.
- Jól lesz, csak pihennie kell egy darabig- mondta Yoongi.
- Köszönöm!- fordult felé Taehyung.
- Készítek neki valamit enni!- jelentette ki Seokjin és elindult lefelé.
- Megyek és ellenőrzöm a környéket - szólalt meg Jimin.
- Veled megyek!- csatlakozott Jungkook
- Magatokra hagyunk - vonta le a következtetést Yoongi.
- Köszönöm!- bólintott Taehyung.

Már rég csend volt, de én még csak mindig arra tudtam figyelni, hogy Taehyung illata mennyire mámorító és mennyire jól esik a karjai közt lenni. Taehyung nem is zavart, csak ölelt szótlanul és simogatta a hátam.

- Hálás vagyok neked...- suttogta végül.
- Hmm?- pillantottam fel rá.
- Megmentettél, Areum-ah... - nézett rám meghatódva.
- Örül...ök..., hogy si... került - mosolyodtam el én is.
- Ne aggódj, mostmár vigyázok rád- puszilta meg a homlokomat.
- Tudom, hogy vigyázol rám...- bújtam újra hozzá. - Te mindig is vigyáztál rám...- dünnyögtem még, mielőtt elvesztettem az eszméletemet.
- Mi?

Hát persze, hogy itt voltál, Tae. Azt hiszed véletlenül hozott minket össze a sors? Azt hiszed az egymásnak teremtetteket bármi is elszakíthatja egymástól? A sorsunk az, hogy együtt legyünk, együtt szeressünk, együtt bukjunk el, együtt szenvedjünk. Olyan sokáig vártam, Tae, hogy elgyere értem. Olyan sokáig foglya voltam a saját testemnek, a saját elmémnek. Elfelejtettem azt, ami a legkedvesebb nekem ezen a földön. És te is elfelejtettél engem, a te Areumodat, akit úgy szerettél, akiért képes lettél volna meghalni. Mikor hullik le végre mindenről a lepel? Mikor ismersz fel végre? Mikor ismerlek fel végre?

Milyen kár, hogy még én magam sem hallom a saját hangomat. Hogy nem veszem észre, ami velem történik. Te időben rá fogsz jönni, Tae? Benned van minden reményem. Nagyon szeretlek, alig várom, hogy találkozhassunk végre.

Halihó! 🥳
Sziasztok drágáim, ki hogy van?
Nálunk esős az idő, és kissé meg is fáztam, de igyekszek talpon maradni. Mindenki vigyázzon magára, ne fázzatok meg és szedjetek vitamint!❤️
Szép hetet kívánok!