V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίr

Δ Huszonhetedik vércsepp Δ

A szám elé kaptam a kezem, hogy ne visítsak fel ijedten. Hát igen, megértettem mit akart mondani Hoseok. Konkrétan az ablakon át jöttek be, amitől szívbajt kaptam. De meglepődtem, mert csak ő , Yoongi, Jungkook és Jin jött el. Nem mintha nem örültem volna nekik, de vártam egy Taehyungot is melléjük.

- Hogy vagy? - ült le mellém Hoseok és megsimogatta a fejem.
- Fáj mindenem - mosolyogtam kelletlenül.
- Szegénykém. Hamar meg gyógyulsz ne aggódj!- mosolygott vissza szomorúan.
- Mi történt Hoseok?- váltottam komolyra.
- Az orvos nem mondta?-lepődött meg.
- A lépcsős kamu sztorit? Azt hallottam, de mi az igazság?- ráztam meg a fejem.
Hoseok megdöbbent.
- Az az igazság. Minden úgy történt, ahogy mondták - válaszolt helyette Jungkook.
- Hazugság! A nyakam nem is fáj, semmi baja nincs , pedig elméletileg sérült!-  csattantam fel.
- Pedig pontosan úgy volt. Sok lépcsőfokot zuhantál,a nyakad pedig a gyógyszerek miatt nem fáj- nézett a szemembe Yoongi nyugodtan.
-Persze - fordítottam el a fejem idegesen.
- Látjuk fáradt vagy, úgyhogy megyünk. Holnap ismét eljövünk - állt fel nagyot sóhajtva Hoseok.
- Miért nem mondjátok el az igazat?-néztem a szemébe.
- Aludj jól, Areum!- intett Jungkook, kitolva maga előtt társát.

Mérgesen és csalódottan néztem utánuk.
Tudtam ,hogy hazudnak. Csak nem értettem, miért nem emlékszem akkor semmire? 

- Areum!- jelent meg az ablakban Yoongi.
- Igen?- néztem rá.
- Ne agyalj túl sokat, jó? Pihenj! - ejtett el egy fél mosolyt.
- Nem adom fel - ráztam meg a fejem megenyhülve.
- Makacs vagy-nevetett fel.
- Eléggé - bólintottam rá az állítására.
-Jó éjt -intett utoljára.
- Szia - suttogtam még utána.

De hiába kértek rá, hogy pihenjek, nem tudtam nyugton maradni. Egy darabig csak a számat harapdálva gondolkodtam a sötétben, végül neki készültem és felültem az ágyban. Piszkosul fájt, de nem érdekelt. El kellett érnem a kis szekrényen lévő kézi tükröt. Látnom kellett milyen állapotba vagyok és le kell vennem a nyakamról ezt az izét. Biztos voltam benne, hogy semmi baja, hiszen éreztem. Minden lehető dologba belekapaszkodtam és próbáltam nem felordítani, bár legszívesebben azt tettem volna, minden egyes mozdulatnál. Mire elértem a tükröt, homlokom tiszta verejték volt, a lábaim remegtek, és szédültem. De mégis diadalittasan dőltem vissza a párnák közé megszusszanni.

Össze szedtem magam, aztán fél kézzel elkezdtem lehámozni a merevítőt a nyakamról. Elég bonyolult volt, de türelmesen leszedtem magamról végül.
A merevítő a földre hullott, előttem pedig két piros, bedagadt pötty jelent meg a nyakam vonalán.
- Ez nem törés...- suttogtam közelebb hajolva a tükörképemhez.

Óvatosan forgattam jobbra- balra a nyakam, hogy szemügyre vehessem a nyomot,de akárhogy vettem fontolóra a dolgot, ez sehogy sem lehett törés, hiszen tudtam mozgatni meg minden. Nagyot sóhajtva tettem el a tükröt. Azon kívül , hogy biztos lettem benne, nem tört el, sajnos semmi egyébre nem jöttem rá belőle. Vissza kínlódtam hát magamra a merevítőt, nehogy baj legyen belőle és pihenni próbáltam. Viszont aludni így se tudtam. Most, hogy láttam a nyakamat az agyam mind egyre azon járt, vajon mi a fene haraphatott meg így. Két pont. Két vörös, bedagadt pont. Mi képes ilyet csinálni?  Végül ezen addig agyaltam, míg elnyomott az álom.

De azt hiszem nem aludhattam sokat, amikor erős hányinger zavarta meg álmomat. Hangtalanul elnyílt a szám, ahogy ijedten össze rezzentem. Nem érdekelt a tű a kezemben, reflex szerűen a számra szorítottam azt, meg a másikat is ijedtemben. De nem segített semmit, ugyanis csak egyre jobban erősödött az érzés és már éreztem a savas ízt a torkomban. Lüktetett tőle a fejem, elöntött a víz, és forróság lepte el a testem. Próbáltam kiabálni segítésért, mert a nővér csengőt nem értem el, de aligha volt hallható a hangom, ami kijött a torkomon. Próbáltam megmozdulni vagy akármi, de semmire nem voltam képes, s csak rosszabb lett.

- Areum!!- csapódott ki az ajtó.
Nagy nehezen oda fordítottam a fejem.
Jimin állt az ajtóban teljesen kifulladva. Haja csapzott volt, szemei rémülettel voltak tele, vállai látványosan ugráltak fel-le, elnyíló ajkakkal zihált hangosan.
- Ji...min - suttogtam erőtlenül.
- Te jó ég! Tarts ki!- tűnt el a fürdő ajtaja mögött.

Pár másodperc múlva egy tállal jelent meg előttem. A férfi gyorsan elém tartotta azt, én meg már adtam is ki mindent magamból. A hajamat fél kezével hátra fogta és próbált tartani engem, már amennyire tudott. Mikor aztán túl estem a nehezén, hívott egy orvost, hogy a biztonságért csekkoljon le engem. Kaptam gyógyszert a gyomromra és a fejfájásomra is, valamint az üres perfúzió helyett újat kötöttek fel. Letörölték a verejtéket rólam, kaptam új ágyneműt. Aztán Jimin megköszönt nekik mindent, utána mindenki távozott.

- Jól vagy?- sietett vissza mellém.
- Hála neked igen - mosolyogtam rá fáradtan.
- Áh igen, szerencse, hogy erre jártam - jött zavarba hirtelen.
- Hoseokék hagytak hátra?- kuncogtam halkan.
- Otthon hagytak, így egyedül kellett jönnöm - biccentett Jimin.
- Örülök, hogy itt vagy - hunytam le a szemem nagyot sóhajtva.
- Sajnálom ezt az egészet! Nem kéne itt lenned - fogta meg a kezem.
- Ugyan már! Nem a te hibád!- néztem rá nyugtatóan. Jimin erre felkapta a fejét és zavartan rám nézett. Szemében düh, sajnálat, félelem, idegesség cikázott. Nem értettem a reakcióját. Aztán eszembe jutott talán tud valamit. - Tudod, szerencsétlen vagyok és leestem a lépcsőn, az nem a te hibád - néztem rá óvatosan, hogy lássam az arckifejezését .
- De ha nem küldtelek volna fel egyedül.... - rázta a fejét idegesen.
- Nem tudhattátok előre - válaszoltam picit csalódottan. Szóval ő se fog semmi egyebet mondani. Magamnak kell kiderítenem. 
- Na de mesélj. Nagyon fájnak a sérüléseid?- fújta ki a levegőjét, mielőtt rám nézett.
- Túl fogom élni - nyugtattam meg.
- Ebben biztos vagyok. Erős lány vagy te - mosolyodott el.
- Hát, ha nem tudok lemenni a lépcsőn, mégse lehetek olyan erős -nevettem halványan.
- Balesetek történnek - vitatkozott.
- Nincs is eltörve a nyakam - néztem a szemébe.
- Te levetted a merevítőt? - nézett a nyakamra sokkolva.
- Mint látod, semmi baja - meredtem rá pislogás nélkül, miközben leszedtem ismét és megmozgattam a nyakam.
- Az orvos biztos össze keverte a kórlapokat- vágott vissza csípőből.
- Elég rossz orvos, ha két fognyomot törésnek néz - vetettem be a végső lapomat. Erre Jimin szava megakadt és tátott szájjal meredt rám.
- Megnézted?- szedte össze magát végül.
- Meg - bólintottam neki. Jimin nem szólt többé, fejét lehajtotta, ujjait vizslatta hosszú perceken át. - Tudod az igazat, ugye?- sóhajtottam fel.
- Mennem kell - pattant fel az ágyról.
- Kérlek Jimin!- ragadtam meg a kezét.- Tudnom kell az igazat!
- Vigyázz magadra! - rántotta ki szorításomból sajátját, azzal kiviharzott a szobából.

Sokkolva ültem az ágyon, miután Jimin elment. Egyszerre voltam boldog, mert biztossá vált hogy igazam van, és féltem is, hogy akkor vajon mi történhetett velem?

Elég idegtépő volt napokig úgy ülni a kórházban, hogy tudtam nem is az a bajom, amiért be vagyok utalva és válaszokat nem volt ahonnan kapjak, ugyanis a fiúkról többet nem hallottam. A napjaimat felemésztette a folytonos agyalás, amitől egy idő után már teljesen kikészültem. A két nyom a nyakamon lassan begyógyult teljesen, úgyhogy maradtam a repedt bordáimmal, de szerencsére azok is szépen gyógyulgattak.

Halihó! Ha már ilyen betegesek vagyunk, akkor itt egy kis betegeskedő rész Areum szemszögéből is.☺️
Valamit jó hírekkel szolgálhatok, ugyanis ezen a héten még várható egy- vagy két rész. Itthon vagyok, úgyhogy tudok írni, szóval valamikor rászánom még magamat a dologra.🥳
Szép hetet nektek, millió puszi! Köszönöm szépen a jókívánságokat!🥰