V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίr

Δ Százharmincnyolcadik vércsepp Δ

Néma csend volt a válasz. Senki nem nézett rám.

- A babával mi van?- kérdeztem sürgetőbben.

Hiába hangsúlyoztam a kérdés fontosságát, senki nem reagált még mindig.

- Válaszoljatok!- kiáltottam kétségbeesetten.
- Elvesztetted...- jelentette ki Taehyung határozottan a szemeimbe nézve.
- Mi?- leheltem.
- Mielőtt felébredtél... elvetélted a gyermeket - erősítette meg Yoongi.
- Te jó ég...- temettem a tenyereimbe arcomat.
- Sajnálom, édesem- ül le mellém Taehyung és át akart volna ölelni, de én elhúzódtam tőle. - Areum...?
- Egyedül szeretnék lenni!- feküdtem vissza hátat fordítva neki és a többieknek is.
- Ne csináld ezt! Nem akarok tovább távol lenni tőled! - fogott a vállamra.
- Időre van szükségem, Taehyung!- makacsoltam meg magam.
- Jó, akkor pihensz én meg itt leszek, ameddig készen állsz- jelentette ki.
- Kérlek! Menj el!- húztam összébb magam görcsösen.
- Nem, Areum-ah! Itt maradok veled és kész. Melletted kell lennem - halkult el a végére.
- Én viszont nem tudok most a közeledben lenni Taehyung! - csattantam fel.
- Tessék? - lepődött meg most ő.
- Kérlek... csak menj el...!- próbáltam visszanyelni könnyeimet.

- Magadra hagyunk akkor téged - szólalt meg halkan Yoongi.
- Amikor jobban érzed magad, le kell cserélnünk a kötést. Vigyáznunk kell a sérülésedre, amíg nem élednek fel a képességeid - tette hozzá Namjoon.

Nem válaszoltam nekik, így végül elhagyták a szobát és síri csend borult rám. Testem minden porcikája pattanásig feszült, mert próbáltam visszatartani a könnyeimet és azt a sok-sok érzelmet, ami bennem kavargott.

Nem akartam sírni, mert úgy éreztem az egész az én hibám, miattam történik minden rossz és én okozom a nehézségeket a számomra fontos embereknek. El sem akartam képzelni, mekkora csalódást okozhattam Taehyungnak. Azt éreztem, nem vagyok képes a szemébe nézni.

De végülis minek tartom magam, ha egyedül vagyok és ki is adhatom az egészet?

Ahogy az első szipogás feltört belőlem, mintha átszakadt volna egy gát, hisztérikusan sírni kezdtem azonnal. Rázkódott az egész testem és egyre nehezebb volt levegőt kapni. A párnába fúrtam a fejem, hogy elnyomjam a hangos sírást, ujjaim már fájtak, annyira erősen markoltam a lepedőt. Viszont hiába teltek múltak a percek, hiába adtam ki minden bánatom magamból, semmivel sem lett könnyebb. Ugyanúgy fájt az egész és csak folytak tovább a könnyeim, pedig már égett a szemem.

Kellett pár pillant, mire felfogtam, hogy a forró kéz a homlokomon kihez tartozik és mi célból van ott.

- Mondtam menj el!- szorítottam össze a szemeimet.
- Sssst! - utasított el finoman.
- Attól, hogy ezt csinálod semmi nem lesz jobb! Attól ugyanúgy fog fájni és nem tudok tenni ellene semmit!- próbáltam elhúzódni tőle.
- Ha nem hagyod, hogy segítsek,  kitörlöm az emlékeidből - szólalt meg halkan.
- Tessék?- toltam arrébb magam és közben fennebb is támaszkodtam a kezeim segítségével.
- Jól hallottad - nézett sötét szemeivel az enyémekbe. - Nem fogom hagyni, hogy emiatt tönkre tedd magad - jelentette ki szigorúan.
- Lenne szíved kitörölni a saját gyermekünk létezését a fejemből?- kérdeztem sértetten.
- Ha azzal megvédelek, akkor igen - válaszolt habozás nélkül.
- Nem teheted!- fordult grimaszba az arcom.
- Nekem is fáj, Areum-ah.  Alig tudtam meg a létezését és máris elveszítettem, időm sem volt örülni neki. Tudom mennyire fáj. Te is tudod, hogy tudom, látok és érzek mindent. Azt kívánom, bár te is éreznéd, hogy nekem is pont ugyanannyira fáj és mégjobban, mert nem tudok tenni semmit, hogy segítsek vagy megváltoztassam ezt az egészet. Azt érzem, az egész az én hibám és ettől nem tudok nyugodni. Tudom, hogy te is ugyanezt érzed és ez mégjobban feldühít, mert hiába hibáztatunk akárkit is, már nem fog megváltozni a helyzet. Én  miattad összeszedem magam, mert nem foglak hagyni téged is elveszni. Amíg itt vagy nekem, mindent megoldunk együtt. A lényeg, hogy te és én itt legyünk. S bármi legyen is az ára a te jóllétednek, megteszem!- tárta szét a karjait tehetetlenül.
- Nem szeretném elfelejteni - ráztam meg a fejem.
- Nem akarok visszaélni a hatalmammal, Areum-ah, veled szemben soha. De meg foglak védeni, ha kell még magadtól is - szögezte le ellentmondást nem tűrően.
- Csak időre van szükségem - sóhajtottam fel beismerve magamnak is.
- Annyi időnk van, amennyire szükséged van - nyújtotta ki felém a kezét.
- És a trón? Ki irányít addig?- helyeztem a kezem az övébe.
- Én, s amikor én nem tudok, akkor a testvéreim segítenek - emelt óvatosan magához közel.
- És mi van, ha nem jönnek elő a képességeim?- néztem fel rá aggódva.
- Egyszerre csak egy dolgot, hm? - simított az arcomra.
- Uhum...- bújtam hozzá fáradtan.
- Pihenj még egy kicsit. Itt leszek, mikor felébredsz - helyezkedtünk el az ágyon.

A következő napok, talán hetek, fogalmam sincs, mennyi idő telt el, foszlányok formájában vannak csak meg. Olyan, mintha az elmém leállt volna és már nem is élő lettem volna, hanem egy bábu, amit mozgattak össze- vissza. Minden nap ettem és aludtam, lecserélték a kötéseket, folyamatosan vizsgáltak, aztán elkezdtem óvatosan járni, emlékszem, hogy voltam kint a kertben, de annak se tudtam örülni. Aztán átköltöztünk a hivatalos, királyi lakosztályba Taehyunggal, de őt se láttam olyan sokat, mert folyton dolga volt. Jimin sok időt töltött velem, ahogy Jin is és ha egészségügyi dolgokról volt szó, akkor Yoongi intézte el a legtöbbször. Mással nem érintkeztem az elmúlt időszakban a vámpírokon kívüli és ez egy kérdést vetett fel a fejemben. Hol vannak a farkasok?

Nagyon sokszor bukkant fel ez a kérdés a fejemben, s bár még nem sikerült neki hangot adni, gondolkodtam rajta eleget. Amikor pedig századjára is tehetetlenül arra jutottam, fogalmam sincs, próbáltam másra gondolni, de sosem sikerült.

Ma talán végre kellően felidegesítettem magam, ugyanis amikor elegem lett a fölösleges agyalásból, feálltam és az ablakhoz sétáltam. Már nem esett nehezemre járni és a szúrási seb is elég szépen meggyógyult. Yoongi szerint lassan, de elkezdtek működni a képességeim. Kinyitottam az ablakot és kikönyököltem a párkányra.

Kint sütött a nap, alig voltak felhők az égen és hideg sem volt. Jó nagyokat szippantottam a friss levegőből és lassan mozgatni kezdtem a lábaimat, majd az elgémberedett nyakamat.

A belső udvaron pár vámpír tevékenykedett nyugodtan, voltak, akik verekedtek, páran lőttek, volt aki takarított és néhányan ládákat hordtak. Úgy tűnt minden rendben van. Vajon tényleg elmúlt minden veszély? Győztünk?

- Igen. Győztünk - törte meg a csendet Taehyung hangja, mire ijedten fordultam meg.
- Nem hallottalak jönni -köszöntöttem őt.
- Nem akartalak megzavarni - mosolyodott el halványan.
- Úgysem csináltam semmi különöset - léptem el az ablaktól.
- Jó látni, hogy jársz - mért végig.
- Ideje volt, nem?- néztem rá.
- De igen - bólintott.

Túl nagy volt a távolság kettőnk között. Olyan volt, mintha két idegen állt volna egymással szemben, vagy ha nem is idegen, akkor két elhidegült lény. Nagyon furcsa volt.

- Csak nem akarok túl sok lenni - válaszolt a gondolataimra.

Lehet, hogy számára már nem vonzó ez az élettelen test, ami belőlem maradt.

- Areum-ah! - kerekedtek el a szemei és elindult felém.
- Ne turkálj!- fordultam el zavartan.
- Csak vigyázni próbálok rád - lépett mögém.

Boldog Karácsonyt, kedveseim!🥰🎄