V - mΐητ νέr...ναgγ νάmρίr

Δ Százharmincötödik vércsepp Δ

Köves ösvény vezetett a fák árnyékában, a két oldalon felsorakozó vámpírok és vérfarkasok között a ceremónia helyszínére. A nap ragyogóan sütött, meleg volt, lágy szellő fújt, sehol egy felhő. Mindenki kíváncsian méregetett, ahogy elsétálok előttük. Egy fehér, bokáig érő ruhát viseltem, aminek a szabása jobban hasonlított egy hálóingre, de állítólag ez volt a hibridek ceremóniaruhája. Tény, hogy selyemből volt és az ujjak végét, a nyakát és az alját körbe arany minták díszítették, de nem volt semmi extra ezen kívül. Legalább kényelmes volt.

Előttem Tanmin sétált egy hasonló ruhában, mint én, mögöttem Sigun és a jósnő az erdőből, ahova a vérfarkasok vittek és pár spirituális személyiség, amennyire én értettem.

Egyre közelebb értünk a tisztáshoz, ami nem is egy tisztás volt, hanem egy hatalmas fa kivágott törzse a föld felszínén, melyet virágokkal borított kerítés vett körbe, fölötte pedig színes üvegekből összerakott kupola lebegett. Szó szerint lebegett. Hihetetlen.

Lassan ismerős arcok kezdtek megjelenni a két oldalamon, vámpír és vérfarkas nemesek, akiket láttam már, majd egyik oldalon a fiúk, majd végül Taehyung családja, míg a másik oldalon a vérfarkas barátaim falkája. A sort a vámpír oldalon Taehyung zárta, míg a vérfarkasok oldalán Seoho.

Megtorpantam.

- Mi a baj felség? - kérdezte Sigun halkan.
- Ő miért van itt?- néztem egyenesen Seoho szemeibe.
- A prófécia teljesítéséhez jelen kell lennie az összes személynek, akit az megemlít, felség - magyarázta meg Tanmin.
- Nem fog bántani, Areum-ah. Itt vagyunk - ígérte Taehyung szigorúan.
- Megkapta a büntetését, herceg és belátta cselekedetei hibásságát - nézett ridegen Taehyung szemeibe Suho. - Azért van itt, hogy kötelességet teljesítsen - fordult a végén felém Suho egy sokkal lágyabb tekintettel.
- Areumtól nem kért bocsánatot egyszer sem - hívta fel a figyelmet Jimin.
- Az Areum noonara és rám tartozik, senki másra - sziszegte Seoho halkan.
- Mert azt hiszed, engedem hogy közel menj hozzá - köpte oda neki Taehyung.
- A ceremónia után megbeszéljük - szakítottam őket végül félbe. - Túl akarok lenni ezen - tettem hozzá motyogva.
- Csak ön után, hercegnő - nyújtotta ki kezét a rövid lépcső felé Sigun.

Vettem egy mély levegőt és elindultam fel a lépcsőn. Ahogy a fa törzsére léptem, hirtelen átjárt egy különös érzés, bizsergett a testem és úgy éreztem, mintha lebegnék.

A márvány oltár vonzott magához, mint egy hatalmas mágnes, így elé sétáltam. Ahogy odaértem felemelkedtem a földről és lassan vízszintesen kerülve leereszkedtem a virágokkal fedett felszínére.

Amikor két kéz megfogta az én kezeimet, kíváncsian nyitottam ki a szemem, hogy lássam kik azok. Bal kezemet Taehyung fogta, s egy biztató, szeretetteljes mosolyt küldött felém, miközben megsimogatta a jegygyűrűt az ujjamon. Visszamosolyogtam rá, mielőtt a másik oldalamra néztem, ahol pedig Seoho fogta a jobb kezem. Ahogy ridegen belenéztem a szemeibe láttam a benne dúló vihart, dühöt, csalódottságot, félelmet és rengeteg olyan negatív érzést, amelyet nem tudtam megfejteni a pár pillanat szemkontaktus alatt. De a kezemet gyengéden fogta és magabiztosan állt mellettem.

A következő, amire felfigyeltem az az volt, hogy Sigun a lábaimhoz, Tanmin a fejemhez lép, majd a fehér ruhások egy kört alkotnak körülöttünk.

Tanmin az ég felé nyújtotta kezeit és hangosan mondani kezdett valamit, de egy szót sem értettem belőle. Sigun csatlakozott hozzá, majd a kör összes tagja elkezdte kántálni az érthetetlen szöveget.

A szemeim akaratom ellenére lecsukódtak, de még úgy is éreztem, hogy hirtelen erős fénysugarak vettek körbe és körülöttem minden felhevült. A hangzavar egyre nagyobb lett, sípolt a fülem, hallottam a heves szívdobogásom, folyamatosan hangosodtak az értetlen szavak körülöttem, addig a pontig, hogy már nem bírtam a káoszt.

És akkor hirtelen mintha kiszakadtam volna abból a valóságból és egy végtelen fehérségben nyitottam ki szemeimet.

- Itt van! Megérkezett! - csendült fel egy izgatott hang, de nem láttam honnan.

A következő pillanatban azonban szebbnél szebb, díszített, színes ruhás alakok sétáltak felém, minden irányból.

- Hát végre itt vagy! - tárta ki felém a kezeit egy hosszú, fehér szakállas férfi.
- Ne ijesztd őt meg! Nincs sok időnk!- figyelmeztette őt egy gyönyörű nő.
- Hol vagyok és kik...? - kérdeztem bátortalanul körbe pillantva.
- A Születés Fájának természetfeletti síkjában - válaszolt egy szigorú kifejezésű férfi.
- Mi a földről eltávozott hibridek vagyunk, akiket az Élet fája őriz gyökereiben.
- Hibridek? De hiszen őket legyőzték és....meghaltak - motyogtam.
- Nem pontosan meghaltunk, csak elvesztettük földi formánkat - javított ki valaki.
- És nincs visszaút a földre?- kérdeztem reménykedve.
- Ezt majd te kideríted nekünk, hercegnő - lépett elém a gyönyörű nő és a vállaimra helyezte kezeit.
- Én? Hogyan?- pislogtam nagyokat.
- Bárcsak lenne időnk mindent elmagyarázni neked, de be kell fejeznünk a ceremóniát, hisz ezért vagy itt - mosolyodott el.
- A ceremónia?- ismételtem utána.
- Igen. A tudatra ébredéshez szükséges a mi energiánk, melyet most megkapsz, így hibridként fogsz visszatérni a földre -magyarázta.
- És soha többet nem jöhetek ide?- ráztam meg a fejem csalódottan.
- Hibridként lehetőséged lesz kapcsolatot teremteni velünk az Élet fáján keresztül. Még találkozunk - szorított a vállamra.
- Kezdjük el! - szólalt fel a fehér szakállas férfi.
- Vigyázunk rád, ne félj!- tette hozzá a nő lágyan.

Az összes jelenlevő egymásba fogózott, akik elértek engem, azok pedig belém. A szakállas férfi ugyanazt az érthetetlen szöveget kezdte el mondani, amit a Tanmin kezdett el, majd hozzá is sorra csatlakoztak a többiek. Forróság öntött el belülről és éreztem, ahogy az erő össze- vissza cikázik bennem.

- Óvatosan a babával! - figyelmeztette valaki a társait.
- Milyen baba?- próbáltam keresni a hang forrását.
- Akit, a méhedben hordasz, gyermekem - felelt a már ismerős nő.
- Én...terhes vagyok?-  csodálkoztam el teljesen.
- Hibrid herceg - bólintott ő.
- Ezt nem hiszem el- kaptam a szám elé a kezeimet.
- A legnagyobb ajándék vagy számunkra, hercegnő és teáltalad ismét virágozni fognak nemzeteink - mosolygott rám.
- Én... - ráztam meg a fejem mosolyogva, de könnyes szemekkel.

A gyönyörű pillanatot azonban megzavarta a váratlanul éles fájdalom, ami a hasamba hasított és a földre rogytam.

Nagy hangzavar kerekedett körülöttem, egyesek halálról, mások világ végéről, a ceremónia bukásáról jajgattak, míg voltak azok, akik engem próbáltak védeni.

- Gyógyítsátok őt! - kiáltott dühösen a szakállas férfi.
- Mi...történik?- nyögtem ki.
- Semmi baj, gyermekem! Csak maradj velem! Be kell fejeznünk a ceremóniát! - fogta meg a kezem a nő aggódóan mosolyogva.
- A teste nincs biztonságban! Életveszélybe sodorjátok!- kiáltott valaki.
- Nem várhatunk, ha most nem cselekszünk, lehet jövőre nem lesz akivel...- harapta el a végét valaki más.
- Csinál...játok!- erőltettem ki a hangom.
- Biztos vagy benne, hercegnő? Nem tudjuk, mennyire biztonságos ez - mondta nekem őszintén a nő.
- Ha most visszaküldjük, az is lehet meghal - tette hozzá a férfi.
- Próbáljuk meg védeni a testét!- kiáltott valaki, mire mindneki felhevülten reagálni akart.
- Összpontosítsatok! Nincs időnk! - mennydörögte a férfi mellőlem.

Csend telepedett a társaságra, és míg páran lecsukott szemmel, egymás kezét fogva próbáltak erőt átsugározni belém, mások kitárt kezekkel álltak, míg a hozzám legközelebb állók a ceremóniát folytatták. Nem éreztem jól magam, de az állapotom nem is romlott tovább. Csak egy állandó fájdalom és gyengeség kerített hatalmába.

Na, szerintetek mi történt?