ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

2.🔊

Anya segített kiválasztani végül a tökéletes ruhát, ami egy fekete, a térdénél szakadt gatyából állt és egy fekete ingből. Lehet így gyászosan hangzik, de anya szerint kiemeli az arcomat, főleg, hogy a hajam is fekete ugyebár. Pluszba még egy nyaklánc és egy kis smink, azért a pontos kinézetért és íme, kész lettem.

(kis segítség)

Egy negyven perces kocsiút után meg is érkeztünk a város másik felébe, hol az ügynökség van, azaz a meghallgatásom is.

Az épület óriási volt és odabent még több várakozó, gondolom mindenki a gyakornokoskodásáért van itt, így rendesen be is paráztam, de anya bíztató mosolya kicsit lenyugtatott.

-Úúú, te vagy J.M a You-Tube-ról, igaz? -lép mellém izgatottan egy nálam magasabb fiú, nagy mosollyal az arcán.

-Igen. -viszonzom gesztusát egy mosollyal.

-Atya ég, nagyon imádom a hangod. -csillan fel a szeme.

-Köszi. -válaszolok kicsit kínosan, hisz azt sem tudom, hogy ő meg ki, és ez elég gáz szituáció.

-Yoongs, Nam, tényleg ő az. -int a srác oldalra még három embernek, akik mellénk is jönnek.

-Ő lenne az? Nagyobbnak képzeltem. -méreget az egyik most érkezett.

-Bocs, de majdnem ugyan akkorák vagyunk. -nézek rá értetlenül.

-Ne foglalkozz vele, nem tud illedelmes lenni néha. -néz szigorúan rá egy másik most idejövő.

-Én Kim NamJoon vagyok, az előbbi gyökér, Min YoonGi, aki pedig itt vigyorog, mint egy fába szorult féreg és először is jött melléd, az Jung HoSeok. -mutat mindig az adott személyre a legmagasabb, aki az előbb is beszélt, én meg csak bólogatok.

-Nagyon örülök, én...-kezdenék bele, de HoSeok félbe szakít.

-Tudjuk, J.M.

-Ne szakítsd már félbe te idióta, lehet el akarta mondani az igazi nevét. -durrog YoonGi.

-Ja. Bocsi. -hajol meg hirtelen HoSeok, de úgy, hogy akár a térdét is lefejelhette.

-Ne, ne. Semmi gond. -fogom meg a kezét és húzom vissza egyenesbe.

-Nem kell bocsánatot kérned, szerintem ti még idősebbek is vagytok nálam, semmi szükség ilyenekre. -mosolyodom el kedvesen. Kicsit meglepődtem a másik előbbi tettén. Mármint, nem gondoltam volna, hogy ennyire ismert vagyok. Vagyis gondoltam és tudtam, hogy pár csaj hallgat és rajong is értem, de azt nem gondoltam, hogy nálam idősebb fiúk is így vannak ezzel.

-Egyébként Park JiMin vagyok. -hajolok meg előttük illendően.

-Park JiMin! -hallom meg nevemet a hangos bemondóban. Nekem most kell mennem.

-Mennem kell, ez én volnék. -nézek az ajtó irányába, majd vissza a srácokra.

-Örülünk, hogy megismerhetünk. -mosolyog NamJoon.

-Én is örülök, hogy megismerhettelek titeket. -válaszolom, majd egy meghajlást követően megindulok az ajtó felé.

-Majd találkozunk a suliban, ha mi is bejutunk melléd! -integet nagy mosollyal HoSeok. Aranyos tőle, bár szerintem ők is bejutnak, ha idáig eljutottak. Ja tényleg. Azt el is felejtettem említeni, hogy ha sikeres lesz a gyakornoki meghallgatás, akkor bekerülök egy elit művészeti suliba három évre, amit ha sikeresen elvégzek, akkor idol lehetek. Magyarán idol képző. Persze valaki már egy vagy két év után az lesz. Ez attól függ, hogy milyen jó, de általában 2 év szokott lenni. Meg persze vannak azok is, akik bejutnak, de az évek alatt kiperegnek szépen lassan, ha nem felelnek meg a vizsgákon vagy a bizonyos elvárásoknak.

Anya már a bejárati ajtóban megállt, én pedig a terem bejáratán lépek be pont, majd sétálok a zsűri elé.

Huh...menni fog. -próbálom nyugtatni magam, de nem nagyon sikerül. Egyre jobban lesz melegem és a szívem olyan tempóban dobog, hogy szerintem még ruhán keresztül is látni lehet.

-Park Jimin? Művész nevén...J.M? -kérdezi a három ember közül középen ülő.

-I-igen...-bólintok remegő hangon. Ahhh, miért félek ennyire? Ha idáig eljutottam, már mennie kell, nem? Csak eléneklek nekik valamit, és kész. Csak nyugodtan...

-Nem kell izgulnod, csak énekelj, mintha itt se lennénk. Akár csukott szemmel is teheted. Ha izgulsz, csak nehezebb. -mondja kedves hangon a bal szélen ülő. Wow, ez tényleg elég nyugtató volt tőle, hisz nagyon kedvesen beszélt és lágy hangon. Nem tűnik szigorúnak.

-Csak kezdje. A 'Love Yourself' számát kell elénekelnie. -mondja unott, szigorú hangon a középső.

-R-rendben...-veszem kezembe a mikrofont, de amint megszólaltam, az hangosan sípolni kezdett, így gyorsan elemeltem a számtól.

-B-bocsánat. -hajtom le a fejem és próbálok valamit babrálni az eszközzel.

-Kezdje. -szól a szigorú hang.

Bólintok és elkezdem énekelni.
Már a felénél tartok, mikor elcsuklik a hangom egy magas résznél és teljesen elkeseredek. Nem szabadott volna elrontanom.

A szemem bekönnyezett és szívem szerint kirohantam volna a világból, de sajnos pár rohadt okos tudós szerint az lehetetlen, így meg sem próbálhatom, de a teremből már egy maghajlást követően rohantam is ki, egészen míg egy mély hang meg nem állított.

-Várjon! Kezdje előröl! -szól a mély szigorú hang.

Akkor még van esélyem?

Lassan vissza baktatok és megtörlöm a szemem, majd a szám elé veszem a mikrofont.

Egy nagy levegőt veszek, mit szaggatozottan engedek ki és újból belekezdek.

Gyerünk Jimin, ezt nem baszhatod el...

Menni fog. Mennie kell. -biztatom magamat éneklésem közbe, míg arra nem eszmélek, hogy vége a dalnak és nem rontottam el. Sikerült! Megcsináltam! Túl vagyok rajta.

-Köszönjük, elmehet. A bizottság döntéséről majd értesítjük. -nézeget egy lapot a középső mondata közben.

-Én köszönöm. -hajoltam meg amennyire csak tudtam, majd kisiettem.

A szemem sarkából láttam, hogy a három fiú feláll a helyéről, gondolom, hogy megkérdezzék, hogy hogyan ment, de ezt most nem tudom figyelembe venni.

Még mindig nagyon gyorsan dobog a szívem és remeg minden egyes végtagom, így a szabad levegőre akarok kijutni minél hamarabb, majd az ágyamba, hogy lenyugtassam magamat.

-Hogy ment? -kérdezi anya, mikor kilépek a bejárati ajtón. Gondoltam, hogy ki fog jönni, hisz feleslegesen állna bent a gyerekek közt, hogy gyarapítsa a tömeget.

-Szarul...Elrontottam...-mondom remegő hangon. A torkomban már egy óriási gombóc éktelenkedik és szerintem anya is látja, hogy most nem jobb feszegetni a témát, így egy hang nélkül ülünk be az autóba és indulunk meg.

A kocsiba a tájat néztem, hogy hátha elveszi a gondolataim és a fülest fülembe dugva max hangerőn hallgattam egy random zenét.

A házak váltakoztak mellettünk, ahogyan a zenék is csak jöttek egymás után, de sehogy sem sikerült lenyugodnom. Egyfolytában azon kattogtam, hogy első próbálkozásomkor mennyire elbasztam. Olyan durván csuklott el a hangom, hogy arra kifejezés nincsen. Így esélyem sincsen bejutni. Lehetetlen, hogy idol lehessek valaha, mert annyira szerencsétlen vagyok.

Ezen gondolatokra görbült le egy könnycsepp az arcomon, mit társai sebesen követtek.

Elrontottam. Ez volt életem legfontosabb meghallgatása, nekem meg elcsuklott a hangom, ráadásul a mikrofonnal is bénáztam az elején és még dadogtam is.

Miért? Miért pont én? Miért pont én basztam el?