ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

41.🔇

Egyik háztól a másikig bringázom, és szállítom a csomagokat. Már mindjárt vacsora idő, és nem akarok sokáig elmaradni. Anya már biztosan írt nekem, csak ugyebár azt nem láthatom, mert szarrá tört a telefonom. Talán ezt megoszthatnám vele. Mármint a tényt, hogy nincs telóm... Csak annyi a baj ezzel, hogy 100% hogy újat akarna nekem venni. Ugyebár az elérhetőség fontos, ráadásul eddig azon keresztül értettem meg magam mindenkivel, de így is elég szűkösen jövünk ki a pénzből, és most hiába fogok keresni, ha nem vehetem meg abból a pénzből, mert rákérdezne. Ha eltitkolom előle, hogy rossz a telefonom, ahogyan eddig is tettem, megvehetek egy ugyan olyat és ezzel minden megoldódik.

Pontosan 6kor adtam le az utolsó háznál a rendelést. Amilyen gyorsan csak tudtam, tekertem a széllel szemben, hogy minél hamarabb otthon legyek, míg végül ledobtam a bringát, betörtem a ház ajtaján és az órámra nézve realizáltam, hogy már 6:30múlt. Végül is ha nem sietek, hét után érek haza, de így is késő van és anyának nem mondtam semmit erről az egészről...

A ház földszintjén teljes sötétség uralkodik, és mivel nincs kedvem lámpát oltani, így az árnyékokban úszó előtéren keresztül sétálok a konyhába egyenesen a hűtőhöz, amiből kiveszek egy adag turmixot. Anya most már rászokott arra, hogy óriás mennyiségben elkészíti, majd a hűtőbe teszi és jó pár napig kitart a dolog.

Az emeletre érve először ledobom a táskám a szobámba, amit szándékosan vittem magammal mindenhova, hogy hitelesen állíthassam: "az iskolában maradtam tanulni a barátaimmal".

Anya szobájának ajtaja be van zárva, és még fény se szűrődik ki alóla, így egy pillanatra megtorpanok. 
Miért nincs feloltva a lámpa? Még nincs itthon? Vagy máris alszik? Az nem lehet. 

A kilincset óvatosan nyomom le, hogy ha esetleg aludna, nehogy felébresszem, azonban amin olyan 5 centis rés keletkezett, az ajtó nagy erővel csapódott be, mintha valaki neki vetődött volna.

-Ki az? Mit akar?! -érkezik az elég erőszakos és kétségbeesés anyától. Most hogy akarja, hogy a tudtára adjam, hogy a fia vagyok? Kopogjak, vagy mi? Válaszolni nem tudok.

Kopogok kettő halkat, azonban ez nem használ.

-Mond, hogy ki vagy és mit akarsz! -ismétli anya és akkora erővel tolja az ajtót, hogy semmi esélyem annak kinyitására. 

Mi a fenét csináljak? Hagyjam annyiban? Mégis csak tudatnom kellene vele, hogy én vagyok az, a fia és nem más. Eleve nem értem kit, vagy kiket akar ennyire elzavarni innen. Félne valakitől? Vagy várt valakit? Kikkel lehet kapcsolatban? 

Egy papír! Zseni vagyok! Nem tudom hogy jutott eszembe az ötlet, talán az ajtó alatti nyílás adta, a lényeg, hogy megvan, hogyan mondjam meg anyának mi a szitu. Egy papírra megírom, hogy ki vagyok.

"Anya, én vagyok az, Jimin. Mi a baj?" -írom le a lapra, amit a szobámból roham tempóban hoztam, és gyorsan becsúsztatom a lapot és várok. Nem tolom az ajtót tovább, azzal magam ellen beszélnék. Nem tudom anya kinek gondol, de az biztos, hogy bárki leírhatja, hogy én vagyok. 

A szoba bejáratával szemközti falnak dőlök és azon végig csúszva ülök a parkettára.
Várok.

Az ajtó alatti résnek hála csak azért látom hogy hol van anya lába, mert az utcai lámpák fénye minimálisan beszűrődik a szobába így két árnyék jelenik meg a lábai vonalában.

Csend.

Beletelik pár percbe, mire az ajtó lassan résnyire nyílik, és anya kikukucskál rajta.
Ahogy meglátja, hogy tényleg én vagyok az, gyorsan kipréseli magát a résnyire nyitott ajtón, bezárja maga mögött az ajtaját és mosolyogva nyújtja felém a kezét, hogy segítsen felállni.

-Most értél haza? Megittad már az italod? Hogy megy a suli? -kezd egyből kérdéseket feltenni, mintha mi sem történt volna.

Kikerekedett szemekkel nézek végig rajta, és várom a válaszát a kérdésemre, amit a papírra írtam neki, mit még most is a háta mögött szorongat.

Tekintetemmel először anya íriszeibe nézek, majd a papírra és ezt így tovább, míg észre nem veszi, hogy mi érdekel engem.

Ne nézz már így, nincs semmi baj, csak manapság paranoiásabb vagyok mint ezelőtt. Ne foglalkozz vele, inkább menj enni. Egyébként is, nincs tanulnivalós holnapra? -kezdi megint terelni a témát, és míg a papírt a zsebébe dugja, addig másik kezével kócos haját kezdi igazgatni.

Egy ideig még értetlenül méregetem, de amint ezt megelégeli, megfogja két vállamat és a folyosón útirányba igazít, ezzel jelezve, hogy merre kell most elmennem kérdés nélkül.

Ugyan nem kezdtem el ismét papírra írogatni, mert tudom, hogy úgyse válaszolna, de a fejemből nem tudtam kizárni megannyi megválaszolatlan gondolatom. Még csak nem is kérdezte, hogy miért ilyen későn értem haza.

Miért gyanús ez nekem? Lehet csak pornót nézett, vagy mit tudjam én. Végül is nagyon rá férne már egy normális kapcsolat. Az is lehet, van nála valaki a szobában, és azért félt. Vagy pont most regisztrált egy randi oldalra. Nem szabad tolakodónak lennem...Nem igaz? Az anyám, de van magánélete. Ő se zaklat engem egyfolytában.

A szobámba vissza érve elhatároztam, hogy tanulással terelem el a figyelmem, azonban amint leültem az asztalomhoz, belerúgtam az alatta lévő dobozba.

Tényleg...el is feledkeztem róla...

A régi hangszóróm van benne, amit a számok felénekléséhez használtam annak idején, mikor még volt hangom. Emlékszem anno karácsonyra kaptam, és ez volt minden álmom még 4 évvel ezelőtt. Ez és az iskola ahova járhatok ugyan, de már hangom nincs hozzá.

Anya ahhoz, hogy legyen elég pénzünk, eladta a régi trófeáit, amit még amikor olyan idős volt mint én, futóversenyeken szerzett. Persze erről nem tudtam, csak egyszer mikor apa veszekedett anyával, véletlen vagy direkt, ezt is szóvá tette, én pedig mivel végig hallgattam a vitát, így megtudtam, hogy honnan is volt pénz a karácsonyi ajándékomra. Éppen ezért úgy akartam kárpótolni anyát, hogy én leszek ennek hála a leghíresebb énekes, és ezzel őt is híressé teszem, majd a tévében megköszönöm neki, az óriási odaadását és támogatását. Ezt viszont már nem igen tehetem meg, főleg hogy beszélni se tudok, így lehet el kéne adnom..

Fotókat ugyan egyenlőre nem tudok feltölteni a netre, hisz nincs mivel lefotóznom a mikrofont, de az áru ajánlatot fél óra alatt megírtam és feltöltöttem egy oldalra, így remélhetőleg pár hónapon belül csak megveszi valaki.

Ezt követően állt be az unalmam. Nincs kedvem tanulni és semmi már nem jut az eszembe, tehát mint minden józan és bukott életű ember, fogom és rákeresek a művész nevemre. Nem volt több százezer rajongóm, de azért elég szép rajongó tábort gyűjtöttem össze annak idején, és nem egy rajongói platform jött létre "jmfangirl" néven.

Ezeket az oldalakat kezdem lapozgatni és az első találat az én régi profilomat is bedobja, amire utoljára a suli első napján posztoltam, miszerint abba hagyom az éneklést. Azóta ötezer felé is emelkedett a hozzászólások száma, amikből eleinte csak egyet-egyet olvasok el, majd egyre többet és többet.