ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

14.🔇

"Mit tegyek? Fussak? Maradjak? Rejtőzzek a szobámba? Kergetni fog? A fürdő ajtóban benne van a kulcs? Vagy inkább az utcára rohanjak ki?"

Késő. Az ajtó kinyílik és anya mosolygós arca fogad. Mintha nem is történt volna semmi, úgy mosolygott, a szobában pedig immár oltva voltak a lámpák is, míg eddig csak a Hold fénye alkotott félhomályt a szobában.

-Szia kicsim, mit keresel te itt ilyen későn? -kérdi lágy hangján, mire a szemeim elkerekednek.

Mi ez az egész? Miért volt ilyen az előbb? És most miért csinál úgy, mintha mi sem történt volna? Miért ilyen?

-Úgy nézel mint aki szellemet látott, minden rendben van? Fal fehér vagy. -közeledik felém anya, de én arrébb lépek felém nyújtott kezétől. Tekintetemben 100%ra veszem, hogy félelem és értetlenség tükröződik és biztos vagyok benne, hogy ezt ő látja is.

-Mi a baj Jiminie? Rosszat álmodtál? Miért sírsz? -lép hozzám közelebb, én pedig ezzel párhuzamosan hátráltam egy lépést és megráztam a fejem.

-Akkor mit keresel itt? Feküdj vissza, aludj egy kicsit. -húzta félmosolyra ajkait. Valami nagyon nem stimmel vele.

A szívem majd kiugrik a helyéről, ahogyan lassan hátat fordítok anyámnak, mert félek, hogy amint nem figyelek rám vetheti magát. A fejemben újra és újra lejátszom a jelenetet, de valahogy nem áll össze a kép.

Ahogyan a szobám ajtajához érek még egyszer utoljára hátra nézek. Arra vártam, hogy anya már visszament a szobájába, de helyette még mindig ugyan ott állt, engem nézett és mosolygott. Ezt a látványt nem kívánom senkinek. A hátamon végigfutott a hideg, és ijedten léptem a szobámba, majd zártam magamra az ajtót. Az ágyamba szintén az előbbi sietős lépteimet használva bújtam reszketve a takaró alá.

Rázott a hideg, a könnyeim pedig megállás nélkül folytak. Nem tudom hanyadjára játszódott már le a fejemben újra és újra ugyan az a kérdés miszerint "Mi ez az egész"? A levegőt szaggatozottan veszem, ahogyan a testem remeg. Felhúzom a lábaim és magamhoz ölelem a plüssöm, ami mindig érintetlenül ott figyel az ágyamban esténként, most viszont hasznát is veszem.

Most már fixen nem fogok tudni aludni.

Kilesek a takaró alól és egy apró résen lesem az ajtómat. Félek hogy bejön és amíg alszom megtámad. Ahogyan behunyom a szemem ismétlődően ugyan az a kép fogad. Anyát látom ahogyan ott térdel, majd felém kapja a tekintetét és őrült módjára közeledik hozzám. Még mindig nem fér a fejembe, hogy hogy történhetett ez.

A zárt ajtóm túloldaláról ekkor neszt hallok. Biztos anya az.

Jobban összehúzom magam és várok. Fülelek, de nem történik semmi. Anya ott van az ajtóm előtt az biztos, mert az árnyéka bejön az ajtóm alatt. Csak áll és nem csinál semmit.

Mit akar? Miért van itt? Mi lett vele hirtelen? Eddig ne csinált ilyet. Megszállta valami? Vagy...áh, nem is tudom mi lehet. Még csak ötletem sincs, mi ez az egész. Miért történik ez? Csak egy rémálom, nem igaz? Csak egy rossz álom ez az egész. Reggel pedig mikor felkelek minden olyan lesz mint eddig. Anya nem lesz egy fura izé és olyan lesz mint régen. Csak el kell aludnom, vagy felkelnem valahogyan ebből az álomvilágból. Ez nem a valóság. -nyugtatom magam és légzésem is lassan rendezem.

Mire ez a sok aggodalom. Nincs itt semmi baj, nem igaz? Csak túl sok horrort néztem.

-------

Reggel a Nap égető fényére keltem fel először. Nem értettem, hogy jöhetnek be hozzám a fény sugarai, de aztán eszembe jutott, hogy este a csillagok nézése után elfelejtettem behúzni a függönyt, így gyorsan megfordultam, és a fejemre húztam a takarót. Már majdnem sikerült visszaaludnom, mikor a házból hangokat hallottam, szemeim pedig ennek hatására automatikusan pattantak ki. Ugyanis tudtommal anya ma dolgozik, tehát teljesen egyedül kéne, hogy itthon legyek. Kivéve...kivéve ha apa megint hazajött, full részegen pénz utánpótlásra. Röhejes ez az egész. Apa nem hajlandó elválni anyától, de csoda, ha két havonta egyszer látjuk és az is csak azért van, mert kifogyott a pénzből és ismét kell neki anyától. Ráadásul ha ezzel nem lenne eleve elég baja anyának, apa alkalomról alkalomra többet kér tőle, mondván, hogy megy állást keresni stb stb, de ez természetesen sosem így történik. Csak elissza a pénzét, majd jön utánpótlásért. Undorító egy alak, az biztos.

Lassan ülök fel az ágyamban, miután halál nyugalomban megállapítottam a saját apámról, hogy undorító és egy jó nagyot nyújtózkodtam még vízszintben. A telefonom pizsama nadrágomba tettem, lábam mamuszomba helyeztem, és míg egy nagy ásítás hagyta el számat, addig kiléptem szobámból.

A folyosón, lassú, megfontolt, s halk léptekkel haladtam végig, míg abban reménykedtem, hogy ha apa is az, nem hallja meg közeledésem.

A hangok a nappaliból jöttek, így utam arra vezetett, mielőtt azonban odaértem volna, a falhoz tapadtam s hogy a bent lévő meg ne lásson, óvatosan kukucskáltam be a helyiségbe. Vastagon bekötött kezemet óvatosan tartottam a falhoz, vigyázva, nehogy megnyomódjon a kötés alatt rejlő vágásos sebem. Végül is csak tegnap történt a dolog és még össze is lett varrva a bőröm, így minden érintésre érzékeny.

A nappaliban lévő személy anya volt, és annak ellenére, hogy láttam ahogyan ott takarít szorgosan, míg tévében nézi a híreket, nem nyugodtam meg teljesen. Az este történtek még mindig éles képet alkotnak fejembe és nem tudok nem arra gondolni, így testem minden porcikáját félelem tölti el. Olyan ártatlannak néz ki most, mint mindig, de...de akkor mi volt este? Hogy tudott akkor teljesen más lenni? Tényleg csak álmodtam volna?

-Szia kicsim. Bocsi, felébresztettelek? -ráz ki gondolatmenetemből anya. Fejem gyorsan megrázom, hogy visszatérjek a valóságba és a hang forrásának irányába vezetem a tekintetem, ahol anya mosolygós tekintete fogad.

Zsebemből gyorsan előhúzom a telefonom, míg anya mellém siet és gyorsan begépelem válaszom.

"Nem, dehogy. Jó reggelt anya" -húzom hamiskás félmosolyra ajkam, mikor felnéz rám a leírt mondataim elolvasása után.

-Neked is jó reggelt. Mellesleg 11 óra van. -kuncog anya a faliórára mutatva, és tényleg. 11:13-at mutat. Nem is néztem a telefonomon az időt, pedig most is itt van a kezemben. -Legalább kialudtad magad? -teszi fel kérdését egy kis idő eltelte után, mire bólintok. -Na, az a lényeg. -mosolyog hajamba borzolva.

"Hogyhogy nem dolgozol?" -mutatom felé telefonom.

-Itthon szerettem volna maradni melletted. -ejt egy szomorú mosolyt. -Féltelek és...aggódom érted, tudod? -feleli könnyesedő szemekkel.

"Ne aggódj anya, én nem hagylak magadra, megígérem" -írom le mosolyogva válaszom és mutatom az előttem állónak.

-Köszi kincsem. -ölel magához szorosan, amit nem viszonzok, ugyanis már írom is a következő kérdésem a telefonomba.

"Van valamilyen kaja itthon?" -nyújtom anya orra elé telefonom, amit elolvasva felnevet.

-Van. A konyhában találsz mindent. -biccent az említett helység felé.

Én bólintok és már sietek is a konyhába, de azt, amit szeretnék, nem találom.

-Nincs jégkrém? -mondatom ki a google fordítóval kérdésem, hogy anya is jól hallja és ne kelljen hozzá visszasétálnom, megmutatni a kérdést, min anya ismét jót kacagott.

-Nincs Jiminie. A doktor megmondta a baleset után, hogy egy ideig nem ehetsz hideget, így jégkrémet sem. -vált komoly hangnemre anya.

-És mikor telik le az az "egy ideig"? -hangzik ismét a házban a robothang.

-Még nem most! -szögezi le anya.

Ahj, mekkora pech! Én fagyit akarooook! Miért mindig én szívom meg?

Mindegy, akkor eszek kimbap-ot...