ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

20.🔇

Reggel az idegesítő ébresztőórám kinyomása után a plafon bámulását találtam a legjobb elfoglaltságnak, s közben tudtam gondolkozni is azon például, hogy mennyire nincs kedvem az élethez. Kurvára nincs kedvem bemenni abba a szaros suliba, nem akarok anya elé állni, aki egy újabb adag turmixot fog adni és főleg nem akarok JungKook elé állni, ugyanis ha még nem haragudott meg rám eléggé és kedves lesz hozzám, tuti ki fogok neki tálalni, ha pedig utál, amire én több esélyt látok, akkor csak még jobban összetörök. Azt láttam jobbnak tegnap, ha egyedül maradok, de már most fáj ezt megvalósítani. Már most nem akarom ezt az egészet.

-Jimin, ébren vagy? El fogsz késni. -kukucskál be anya egy kopogást követően.

Nagyot sóhajtva ülök fel az ágyban és egy nyújtózkodást követően, mit anya már nem látott, mert az üres poharam elvétele után el is ment, elkezdtem átöltözni. Nem elég, hogy nincs kedvem a mai naphoz, de még a fejem is hasogat valószínűleg a tegnapi hisztériás bőgésemnek köszönhetően, szóval anya löttyét elvitelre kérem tőle, és majd a suliban lenyelek vele valami fájdalomcsillapítót.

Baszki. -torpanok meg készülődésemben.

Nem hiszem eehheeel! -gondolom magamban és előkerestem a töltőm, ugyanis a telefonom teljesen lemerült. Ugye milyen fasza? Eddig legalább ezen tudtam kommunikálni, most viszont max papíron tudom kifejezni gondolataim, vagy akaratom. Még csak egy 20 perce keltem de már most úgy vagyok vele, hogy ennél rosszabb napom már nem igazán lehet.

A konyhában előkerestem egy kulacsot, a turmixot átöntöttem, és míg anya valahol máshol csinálta a dolgát, a gyógyszeres tartóból kikerestem a fájdalom csillapítót és egy egész dobozzal tettem el belőle a táskámba. Ki tudja, lehet máskor is kell.

A kulacsot eltettem, egy puszival elköszöntem anyától, lábamra kaptam cipőm, vállamra a táskám és meg is indultam a metró felé, aminek járatát sikeresen lekéstem, így gyalog indulhattam meg a suli felé.

Mi jöhet még? -gondoltam magamban, míg lassan ballagtam a járdán, és hát nem megint elkiabáltam. Ahogy megfordult fejemben a gondolat, úgy dörgött egy nagyot az ég. Nagy eséllyel esni fog, én meg még anélkül is elkésnék az első órámról...

Az ég már akkor leszakadt, mikor még fél úton sem jártam, így mire a suli kapuján beléptem, bőrig áztam, ráadásul pont akkor csengettek be második órára, ami azt jelenti, hogy még arra is beírhatnak későnek.

A lépcsőfokokat lassan veszem, így slattyogok fel az emeletre. Ruhámból és táskámból folyik a víz, így magam után tócsát hagyva jelzem merre megyek. Még jó, hogy nem hoztam a telefonomat, mert lemerült, különben az is elázik és akkor el is romlott volna.

Kopogok, majd benyitok a terembe. A tanár pont a hiányzókat írja fel, így csak meghajlok, bezárom magam után az ajtót, és a helyemre megyek.

-Mr Park, úgy látom nagyon elázott, nem tudna levenni egy réteget, nehogy megfázzon? -szól utánam a tanár nehézkesen. Neki is kínos volt kimondani. Még csak az kéne, hogy levetkőzzek az osztály előtt. Egyből látszana a kötés a csuklómon, és hogy nem veszem le a sálat. A kötésről is elméletileg Kook tud, az bőven elég, főleg, hogy jelen pillanatban is engem néz kidülledt szemekkel.

A tanár kérdésére csak fejet rázok, lerakom a táskám és leülök a helyemre, a tanci pedig folytatja a dumáját. Egy ideig még sokan bámulnak, de idővel mindenki visszafordul a tanárhoz, kivéve persze Jeon JungKook, aki még mindig engem néz, így próbálok nem láthatóan megfagyni. Miért van olyan hideg?

-Beteg leszel. -súgja nekem egy kis idő után, de én egy szemforgatáson kívül mást nem reagálok. A fejem még mindig hasogat és a gyomrom is korog, míg ráz a hideg. Nagyon nincs kedvem a padtársammal foglalkozni.

Kezeim a padra fektetem, majd fejem rájuk helyezem. Szemem lehunyom, s úgy várom az óra végét, ami viszonylag hamar el is érkezik, nagy eséllyel azért, mert bealudtam rajta.

-Mr Park. -szólít előre a tanár. Szuper...

Álmos szemeim megdörzsölöm, felállok a helyemről és kimegyek. A fele osztály már nyüzsög, hisz szünet van, a másik fele mégis engem néz, hátha valami izgalmasat mond nekem a tanár.

-Az igazgató úr szólt, hogy nem lehet feleltetni és a balesetet is nagyon sajnálom, de annak ellenére, hogy nem szólíthatom fel az órákon, írásban magától is számon kérhetek, és akkor nem veszek mást figyelembe, csak a tudását, így szeretném, ha figyelne az óráimon. -mondta szigorúan, mégis halkan, nehogy a többiek meghallják. Okítására csak biccentettem és a helyem felé néztem, ezzel jelezve, hogy menni kívánok. -Vissza ülhet. -bólint a tanár, majd elhagyja a termet, én azonban csak a táskám miatt sétáltam vissza, mit felkapva kisétáltam. A mosdó az úti célom, hol nyugodtan vehetem be a gyógyszert és gyűrhetem le az adag trutyit, ugyanis már éhen halok.

A leghátsó fülkét találtam a legszimpatikusabbnak, így oda zárkóztam be, s már kerestem is elő a kulacsom és a fájdalom csillapítót. A doboz hátulján lévő szöveget figyelmesen olvastam el. Súly határozás van, mikor lehet felet és mettől lehet egész kapszulát bevenni. Az én súlyomhoz a felet írják, de már majdnem a határnál vagyok, így egy egész mellett döntöttem.

Ahogy így bele gondolok, pont itt voltam első napomon is. Nem is figyeltem, hogy már kicserélték e a tükröt amit széttörtem.

Kivettem egy kapszulát, szokásosan befogtam az orrom, és lehajtottam a turmix felét a gyógyszer bevételével. Először nagyon vissza akart jönni, de sikerült visszafognom magam, a másik felét pedig úgy voltam vele elég lesz ha olyan két óra múlva megiszom, mikor már nem kerülget a hányinger, hacsak rá nézek is.

Összeszedtem a cókmókom, kiléptem a fülkéből, és csak most vettem észre, hogy van egy radiátor a fal mellett, így a helyzetet kihasználva nekisimultam. Olyan jó meleg...

A kabátom egyből le is kaptam és ráterítettem, majd magamban elhatároztam, hogy én bizony szünetekben itt fogok csövelni. A fiúk nem nagyon járkálnak csoportosan vécére, inkább néha néha ha a szükség úgy hozza, órán kéretszkednek ki, így sosincsenek itt szünetekbe. Csendes és nem zavar senki. Legalábbis az első olyan egy percben, míg ezt megállapítom és már azt gondolnád, hogy jó lesz a napom, egy már jól ismert hang az én nevemet kiáltva siet be.

Értetlenül méregettem az engem kereső, lihegő fiút, aki ezek szerint egészen idáig futott. Egyik szemöldököm felvontam és vártam a magyarázatot, hogy mégis mit akar.

-Teh...mit keresel ennyi ideje a mosdóba? Azt hittem már megint valami nagy hülyeségre készülsz. -magyarázkodik, és látszik rajta, hogy nem azért rohanta ki a belét, mert az én radiátorhoz kuporodott valómra számított. Vártam, hogy még mondjon valamit, de helyette csak elsétált, engem ugyan úgy ott hagyva ahol voltam. Ebbe meg mi ütött?