ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

48.🔇

"Amint meglátja telefonját, kezébe veszi és írni kezd bele.
Lehet nem is Taehyungot kereste? "
------

"Mit csináltál a gépemnél?" -adja kezembe a telefonját számonkérőn, mibe már begépelte kérdését. Ch.

-Jimin most kurvára nem vagy abban a helyzetben, hogy számon kérj engem. Pont ellenkezően. Most én kérdezek és TE őszintén válaszolsz mindenre. Nincs több titok, megértetted? Utána majd TALÁN te is kérdezhetsz. -ülök ágya szélére, hogy tudjam tartani vele a szemkontaktust, és vissza nyomom a kezébe a készüléket.

Fejben egyből azon gondolkozom, hogy mivel kellene kezdenem és hogyan is fogalmazzak, így egy kis időre beáll köztünk a csend.

Már pont a gondolataim felénél tartottam és magamban nagyon jól fűztem a kérdéseim, mikor kizökkentett Jimin mozgolódása.

-Hova mész? -szólok utána, mire egy üzenetben kapok választ, mi telefonomra érkezett. Azta...Levette a tiltást. Ez is valami.

"Éhes vagyok" -áll a rövid üzenetben, és mire felnézek a telefonomból, Jimin már el is tűnt a szobából.

-Gyere...vissza. -gépelem be, mit hangosan ki is mondok, majd elküldöm neki az üzenetet. Nem hiszem hogy elmenne a házból csak azért hogy elmeneküljön a kérdéseim elől, de ennek ellenére egy sóhaj kíséretében utána megyek.

A konyhába érve Jimint a hűtőben kutatva találom, és hamarosan egy löttyöt kivéve onnan, ki is egyenesedik, majd bezárja a hűtő ajtót.

-Ez meg mi? -mutatok a lötyire, amit kiönt egy pohárba és inni kezdi. Vagy inkább vedelni. Egy normális ember kortyokban iszik vagy ilyesmi, és miután ivott egy kicsit, leteszi a poharat, Jimin viszont mintha egy huzamban be akarná önteni a szájába az egészet. Pedig minimum egy liter.

Ádám csutkája fel-le mozog, és tekintetem megragad rajta. A nyakán lévő heg bőrével együtt feszül és mozog.
Nagy eséllyel iszonyat feltűnően bámultam a fiút, egészen míg abba nem hagyta az ivást, és a poharat az asztalra nem tette. A pohár nagy hanggal közli a falapba ütközését, ezzel engem kiránt bámulatomból.

Jimin felpattan a pult tetejére, kényelmesen elhelyezkedik, majd előveszi telefonját és gépelni kezd, majd felnéz rám. Abban a pillanatban, a telefonom egy üzenet érkezését jelzi.

"Turmix" -az üzenetben csak ennyi áll.

-Azt látom, de mégis milyen? Nem úgy volt, hogy éhes vagy? Miért nem eszel? -faggatom tovább kérdésekkel.

"Anya csinálta nekem, és egészséges. Az étel anyu szerint nem tenne jót a torkomban lévő sebnek" -érkezik a válasz telefonomra.

-Sebnek? Már több mint fél éve volt a baleset. Ott már csak heg lehet, semmi több.

Erre már csak egy váll rázást kapok, majd Jimin hol a földet, hol a lábfejét kezdi bámulni.

-Az anyukád tud róla, hogy részmunka idős állásod van? -teszem fel neki első kérdésem, amit már a gép előtt eldöntöttem, hogy felteszek neki. Jimin először csodálkozva emelte rám sötét íriszeit, majd amint gondolom rájött, hogy honnan tudom, válaszul fejrázást és egy rövid üzenetet kapok tőle, miben annyi áll, hogy: "Senki se tudja."

-És nem gondolod, hogy tudnia kéne? -háborodok fel, bár sejtettem hogy nem kötötte senki orrára. -És a kórházi kezelés? Mégis mi a fene az? Ugye tudod, hogy az nem teljesen biztonságos?

"Nem tartozik rád hogy milyen kezelésre megyek. Csak szülői beleegyezés kellett, osztálytársét nem kérték"

-Anyukád ezek szerint alá írta a beleegyezési nyilatkozatot és mindenről tud, igaz? -kérem számon a fiút, ki inkább a telefonja sötét képernyőjét bámulja ahelyett hogy válaszolna, vagy rám emelné azokat a gyönyörű szemeket, amiket magáénak tudhat.

"Nem tartozik rád, hogy mit tud az anyám és mit nem. Nem avatkozhatsz bele"

-Nem avatkozhatok bele? Ez most komoly Jimin? Nem tartozik rám? Nem veszed észre, hogy fontos vagy nekem és jót akarok neked? -emelem fel hangom, és dühösen az asztalra csapok, mire a fiú nagyot nyel. Most legyen nagy a szája!

"Fontos vagyok neked? Szinte semmit nem tudsz rólam." -emlékeztet egy üzenettel, mire legszívesebben kivágnám a készüléket az ablakon.

-Hát persze. Akkor már nem is számít semmi. Lökj el magadtól mindenkit aki segíteni akar neked, és önfejűen menj a saját fejed után, de előre szólok, hogy rohadtul nem lesz jó vége! Túlhajszolod magadat, és azt hiszed, hogy csak magadra számíthatsz, pedig rohadtul itt vagyok én is neked, hogy segítsek, csak éppen nem akarod ezt elfogadni.

Monológomat követően teljes csend lett. Jimin a kikapcsolt telefonját forgatja kezében és úgy tesz mintha azzal lenne iszonyatosan elfoglalva, így kénytelen vagyok várni, míg azon agyalok, hogy mit mondhatnék még neki.

-Nem tudom megmagyarázni miért csinálom ezt. Talán mert fontos vagy nekem, mert beléd szerettem. Azt se tudom, hogy miért szerettem beléd, mikor még nem is ismerlek sok ideje. Már mikor tetováltatni jöttél, akkor megdobogtattad a szívemet. A hangod, a kinézeted, mindened... Tudom. Néma lettél. Nem hallhatom már azt a csodálatos hangodat, de még így is szeretlek és semmi se változott azóta. Segíteni akarok neked amiben, ahogy csak tudok. De nem tudok segíteni, ha nem hagyod... -nyomok le egy újabb szöveget ami nagy eséllyel teljesen értelmetlenre sikeredett és én magam is kínosan éreztem magamat közben, mert az ilyeneket egyáltalán nem szoktam kimondani, de mégis megtettem. Kimondtam.

Jiminnek kezében immár nem volt a készülék. Letette maga mellé és helyette ujjait kezdte tördelni. Most is azt csinálja és mivel nem néz a szemembe, így fogalmam sincs hogy mi játszódhat le benne.

-Mikor ér haza anyukád? Már 10 múlt. -terelem inkább a témát, mert egész nap csak nem maradhatunk így csendben.

Jimin megrázza a fejét. Ezek szerint nem tudja.

-Fáradt vagy még? -jut eszembe egy újabb kérdés, mire újabb fejrázás érkezik.

-Akarsz megnézni valami filmet? -vetek fel egy ötletet. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam a jelenlegi helyzetben.
Ha nem tudnám most már hogy nem tud megszólalni, teljesen olyan érzésem lenne, mintha direkt hallgatna, hogy itt hagyjam.

Jimin először megrántja a vállát, majd bólint és leszáll a pultról. Telefonját zsebébe tolja és végre felnézve rám, vár.
Szemei pirosak, és ártatlan szomorúságot tükröznek.

-Mi a baj? -simítok buksijára. Íriszei, hol a földet, hol a konyhát hol a lépcsőt nézték,  csakhogy ne felém kelljen.
Végül megrázza a fejét, lassan közelebb totyog és átölel.
Kis kezeit össze fogja hátam mögött, fejét pedig vállalta fúrja.

"Sajnálom... És... Köszönöm" -érkezik meg az üzenet, amit valószínűleg a hátam mögött pötyögött be a mobil készülékbe, majd küldte el.

-Semmi baj és szívesen. -szorítom jobban magamhoz és elmosolyodom.  Sikerült. Jimin az enyém.