ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

65.🔇

"Elengedem magam, hogy a földre érkezzek. Fáradt vagyok. Csak egy kicsit ... hadd legyek vízszintben..."

Azt hittem csak egy pillanatig volt lehunyva a szemem, de mikor felnyitom, már nem a táncteremben, hanem a már ismerős orvosi szobában ébredek.

-Végre ébren vagy. Ez jó hír. Remélem tisztában vagy azzal, hogy miért kerültél ide. -kezdi egyből a sulidoki, pedig a szemem még hozzá se tudott szokni a fényhez. Legalább annyi időt hagyhatott volna hogy végig gondoljam, mi történt.

Megrázom a fejem.

-Elájultál. -tudja le egy szóban a magyarázatot. -És nem normális, hogy egy diák elájul az dupla tánc órán, még ha nagyon ki is merült. Legalábbis egy egészséges szervezet kibírja a tanáraik által kiszabott feladatokat.

Körülnézek a helyiségben. Rajtunk kívül nincs itt senki. Vajon mennyi lehet az idő? Vagy hogy kerültem ide? Ki hozott le? Vajon megint Jungkook cipekedett? Istenem, tényleg! Mit gondolhatnak most a többiek? A dupla ötöst így is megkapom?

-Jungkooknak vissza kellett mennie órára. -magyarázza a nő, mintha tudná mire gondolok. -Neked pedig infúziót szúrtam be. Csak 15 percig voltál eszméletlen, ha mondhatok ilyet, viszonylag javítottál az eddigi teljesítményeden. Eddig mindig több ideig voltál eszméletlenül az orvosi szobában. -próbál viccelődni a nő, de hangja közben komoly marad, tekintetével meg mintha közben ki akarna nyírni.

Kezembe nyomja a polcról a telefonomat és elkezdi feltenni a kérdéseit.

-Nem vagy beteg, a szemeid viszont beesettek a smink alatt. Mennyit szoktál aludni esténként? Alvási nehézségeid vannak?

"Későn kerülök ágyba, de általában megvan a"...."7-8 óra" -írom le neki a jegyzeteimbe, majd felé mutatom. Végig olvassa és bólint, de tekintete arról árulkodik hogy nem hisz nekem.

-Akkor nincsenek rémálmaid? Mélyen alszol és nem japán animációs sorozatokat nézel helyette, vagy randi applikációkra regisztrálsz?

"A Japán animációs sorozat neve anime, és nem, nem regisztálgatok sehova, és nem nézek semmilyen sorozatot vagy filmet. Általában jól alszom, az álmaimra pedig nem emlékszem"- válaszom elég jól kifejtem véleményem szerint, és elégedetten át is nyújtom neki a készüléket, hogy elolvassa.

-Fel tudsz állni? -kérdi, miközben a szemembe világít egy lámpával. A legjobbkor kérdezi, komolyan.

Mikor végez, bizonytalanul bólintok és kikelek az ágyból. Még mindig fáradtnak érzem magam, de a lábaim most már nem remegnek annyira, hogy összecsússzak.

-Állj rá a mérlegre. -utasít, és ez a kérés nagyon nem tetszik. Sosem szerettem mérlegre állni. Mindig úgy jövök le róla, hogy megállapítom, híztam. Éppen ezért már nem is a fürdőben tartjuk a mérleget, hanem a padláson. Se anya, se én nem szeretem.

Vonakodva ugyan, de végül felállok a készülékre, és elnézek valahova ki az ablakon, az iskola udvarára. Inkább nézem a sok fiút akik ott kosaraznak, és a padokon ülő lányokat.

-Eszel rendesen? -jön az újabb kérdés és ahogy ránézek, jelez hogy leszállhatok. -Túl sovány vagy. Megvan minimum a  három fő étkezés?

"Anya csinálja a kajám egész napra" -írok kicsit homályos választ. Tudom hogy nem ezt kérdezte, de mit mondhatnék? Iszom egy liter turmixot minden nap, és semmi mást nem eszem már több mint fél éve?

-És mit csinál anyukád? -megy bele megint a részletekbe.

"Nem tudom mit tesz bele" -próbálok minél rövidebb választ adni és kezdem kényelmetlenül érezni magam a sok kérdés miatt.

-De mit készít? Változatos az étrended? Eszel gyümölcsöket, zöldségeket, rostos ételeket, húst?

Megrántom a vállam, mire a nővér sóhajt egyet, és orrnyergét kezdi masszírozni.

-Vettem tőled vért. El fogom küldeni a laborba, hogy megtudjuk van e valami rendellenesség a vérképedben, ami az ájulást okozta. -adja fel az előző témát, de tudom, hogy ennyivel nem úszom meg. -Ezt edd meg. -nyom a kezembe egy szendvicset, egy sportszeletet és egy üdítőt. -Vissza kell nyerned az energiád. Figyelem ahogyan megeszed. -ül le a gurulós székébe és kezével int egy szék felé, hova leülhetek amíg elfogyasztom az ételt.

Kicsit hezitálok, főleg hogy megszólal a kicsengő, és a folyosóról már be is hallatszik a diákok vonulásának zaja, de végül csak helyet foglalok. Tudom, hogy makacs nő. Nem enged el amíg meg nem eszem.

-Lassan. -szól rám, mikor szó szerint zabálni kezdek, így nagyot sóhajtva, kis falatokkal tüntetem el a szendvicset, ami nagy eséllyel a doki ebédje volt.

-Rendben. Haza mehetsz pihenni. A héten még nem kell jönnöd iskolába, hogy visszanyerd az erőd. Írok neked igazolást. -mosolyog kedvesen, mintha a világ legnagylelkűbb dolgát tette volna. De nekem vizsgám lesz szerdán töriből, és nem hagyhatok ki mégtöbb tánc órát!

-Jó napot, hogy van? -jelenik meg Jungkook, és istenemre mondom, egyszer nagyon csúnyán meg fogom ütni azt az izmos felsőtestét! Nem tud időzíteni! Épp vitatkozni akartam a nővérrel!

-A hétre kiírom, de ne aggódj érte. Egyenlőre nem találtam semmit azon kívül hogy a barátod nem eszik rendesen és inkább hasonlít egy csontvázra mint egy vele egykorú egészséges tinédzserre. -mosolyog a nő, mire elhúzom a szám. Még hogy csontváz. Látta már, hogy milyen nagy hasam van???

-Írna nekem is igazolást mára, hogy hazakísérhessem? -próbálkozik Jungkook. Engem? Haza? Biztos, hogy nem! Egyedül is hazatalálok! ... Mondjuk kedves tőle...

Gyorsan sarkon fordulok, felkapom a táskám, a sálam és a telefonom, majd felkapom a cipőm, hogy rajtra készen, EGYEDÜL, haza indulhassak.

-A szülei nem tudnak érte jönni? -próbálkozik a doki.

Jungkook rám néz, pedig ő is tudja, hogy nem. Talán beleegyezésre vár.

-Nem. -feleli Kook, pedig semmilyen jelet nem adtam neki, hogy ezt mondhatná. De akkor miért nézett felém?

-Rendben. De csak most az egyszer! Nem akarom egyedül hazaengedni. Tényleg haza vidd, mert pihennie kell! Ne csak lógjatok a suliból! -emeli meg mutató ujját a nő, hogy tényleg komolyan vegyük.

Jungkook erre rávág egy "rendben, vigyázni fogok rá"-t és csuklón ragadva indul meg velem, ki az orvosiból, végig a folyosón, meg se állva az utcáig.

Nagy nehezen sikerül kicsavarnom a kezem szorításából, de izmos karjába hamar belekarmolok, mikor egy pillanatra megint bizonytalanul állok meg saját lábaimon. Összeráncolt szemöldökökkel nézek fel rá és hál' Istennek vette az adást.

-Vigyelek a hátamon?

Vagy mégse... Nem fogta fel hogy lassítania kell.
Durcásan megrázom a fejem, és azt hiszem ő ezt egy igennek vette, mert a következő pillanatban már a hátán cipelt hazafelé.

A metrón tett csak le végre, miután talált egy szabad helyet, és bosszúból mosolyogva a bokájába rúgtam. Ez nem tetszett neki. Nagyon nem. De hát nekem se mikor cipelt szval kvittek vagyunk.

A bokán rúgás úgy tűnik nem hatotta meg annyira, hogy ne vegyen fel megint a hátára, és hiába ellenkeztem ISMÉT, egészen hazáig, pontosan az ágyamig cipelt.

-És most aludj. -adja ki a parancsot, és még a takarót is rám teríti.

"Nem vagyok álmbrgsrg" -kezdem leírni, azonban mielőtt befejezhetném, kiveszi a telefont a kezemből és zsebébe dugja.

-Ha nem vagy álmos, akkor sem kelhetsz ki. Pihenned kell. Hozok fel neked enni meg inni, addig bámuld a plafont, vagy hunyd le a szemed és merülj el a gondolataidban, nem érdekel, csak maradj az ágyban! -mondja ellenkezést nem tűrő hangon, majd lesétál.