ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

61. 🔇

A hideg ablakból a szobámba vissza mászni nagyon jó érzés és átfagyott végtagjaim kezdenek kiolvadni ahogyan végig csoszogok a a házban a fürdőszobáig.

A sírástól és hidegtől kipirosodott arcomnak nagyon jól esik a langyos vizes arcmosás, és ugyan tisztában vagyok azzal, hogy tegnap este nem fürödtem, de valahogy ez most hidegen hagy. Nincs kedvem zuhanyozni. Túl sok macera.
A hajamat kezemmel kicsit össze kócolom, egyszer-kétszer átsimítok tincseimen, és fél perc után el is hagyom a fürdőszobát.

Fáradtan ásítok ahogyan vissza érek a szobámba. Magamra fújok egy kis dezodort, bedobok pár füzetet és könyvet a táskámba, felveszem a fejhallgatóm, zsebre rakom a telefonom és harci díszben vonszolom el magamat a konyhába, ahol a hűtőben a szokásos turmix van. Több mint fél éve élek ezen a szaron és 10 kilót fogytam azóta. Fogyókúrára jó, de másra biztosan nem.

A pohárba kiöntöm a szokásos adagot, azt pedig onnan egyenesen a lefolyóban végzi. Van pénzem a futárkodásból, szóval egyszerűen csak beugrok majd egy boltba, hogy végre rendes kaját is fogyasszak.
Eddig is gondoltam rá, csak nem akartam kidobni azt amit anyám készít nekem és belefekteti a pénzt. De most már pont leszarom. Megkívántam egy jó kis pizzát.

Anyának a hűtőre kiírtam egy kis cetlire hogy elmentem, és két perccel később már az utcán sétálok, míg a nemrég felkelt Nap minden erejével azon van, hogy fényével megvakítsa a járókelőket, köztük engem is.

A metró indulása előtt, betérek a legjobban útba eső pékségbe, és veszek két szelet pizzát és egy energiaitalt. Még sose ittam ilyesmit, de fáradt vagyok és jelenleg pont leszarom milyen jó vagy inkább rossz hatásai vannak.

Ezt követően az egyik pizzámat majszolva felszállok a metróra és láss csodát, mint minden nap,  Taehyung is itt van.

-Jimin! Miért nem válaszoltál egyik üzenetemre sem? Ráadásul tegnap nem is jöttél suliba! Tudod mennyire aggódtam? -ugrik egyből a nyakamba, majd eltol magától és a teljes testemet végigméri, nincs e valami bajom. -Láttam reggel az újabb posztodat is. Nagyon jól kezelted a dolgot, szerintem ezzel elintézted az ügyet. De miért voltál ébren 5-kor? Aludtál te egyáltalán? Nagyon nyúzottnak nézel ki. -árad belőle a sok kérdés és feltételezés, vagy éppen megállapítás, én meg csak állok előtte némán és tekintetemmel egy szabad ülőhelyet keresek.

-Az ott pizza? Ma nem csinált anyukád turmixot? Vagy az is van a táskádban? Miért nem  válaszolsz? Lemerült a telefonod? Vagy otthon hagytad? -faggat tovább és utolsó három kérdésére most először válaszolok, egy annyival hogy felemelem a már majdnem teljesen megevett reggelimet. Eszek. Ha akarnék se tudnék válaszolni neki. Nem mintha kaja nélkül nem hallgatnék ugyan így. Nincs kedvem kibeszélni a tegnapot, és igazából semmi mást sem. Fáradt vagyok ehhez.

Végül csak találok egy épp felszabaduló ülést és kapva a lehetőségen lehuppanok egy bűzölgő csöves és egy agyon pakolt anyuka közé. A fejhallgató eddig csak a nyakamon csücsült, most viszont a fejemre veszem, és látványosan indítok el egy zenét a telefonomon. Így Taehyung hátha felfogja hogy hiába fog pofázni, én nem figyelek rá és ha figyelnék se hallanám mi baja.

A metróról leszállva, egészen a tantermi helyemig csak a földet pásztázom. Nem azért mert félnék az engem megbámuló diákseregtől, a megvető pillantásoktól vagy az összesúgások miatt. Pontosan tudom, hogy mennyire pletykások a diákok, és azt is, hogy már az egész suli tudja, hogy a "Nagy JM" metróval jár iskolába. Milyen nagy szégyen, nem igaz? Ch.

Azért nem nézek fel rájuk, mert nincs kedvem hozzá. Úgyis tudom mit csinálnak, ha nem látom, akkor meg minek nézzem? Hogy rosszabbul essen? Hogy lássák a kialvatlan arcom? Hogy mégnagyobb bunkónak és elbaszottnak érezzem magam vagy az életem?

A helyemre huppanva Jungkookot már magam mellett találom. Ez szokatlan tőle, ugyanis szinte mindig késni szokott --kivéve mikor velem jött suliba--, de most ez se nagyon érdekel.
Kapucnim a fejemre húzom, a fejhallgatót lecserélem fülhallgatóra és előre dőlve elkenődöm a padon.

Már három szám is lement, mikre egyáltalán nem figyeltem, a fejemben cikázó gondolatok miatt, mikor Jungkook a felkaromra, majd onnan a hátamra csúsztatja a kezét és gyengéden végigsimít a hátamon. Hiába van rajtam pulóver, az érzésre libabőrös leszek és értetlen fejjel kelek fel, majd nézek rá. Túl félreérthető volt amit csinált, úgyhogy magyarázatot várva fürkészem sötét szemeit. Ő viszont nem mond semmit, csak a fejével oldalra int. Követem mozdulatát és a terem másik felében meg is találom tettének okát. Bejött a tanár, és kezdené az órát, de láthatóan türelmetlenül arra vár, hogy egyes diákok -- köztük én is -- emeljék fel a fejüket a padról, húzzák le a süsüjüket és figyeljenek rá.

Egy szemforgatás kíséretében kihúzom a fülhallgatóm felét, és leveszem a fejemről a kapucnim, kezemmel pedig a padra könyökölve, megtartom a tenyerembe döntött fejemet. Így takarom a fülemben levő kis tárgyat, szóval a tanár nem igen jöhet rá, hogy zenét bömböltetek az órája alatt.

A tanóra közepén érkezett az újabb cikk a válaszüzenetemre és kezdem azt érezni, hogy bármit fogok tenni, nem lesz elég. Sose leszek elég jó a világ összes emberének.

A főcím ismét megragadta a lényeget:

"Park Jimin, ismertebb nevén JM, dühkezelési problémáját és sértő posztját irracionális véletlennek állítja be."

De ha az ember tovább olvassa a cikket, máris megérti, miért vagyok én "dühkezelési problémákkal küzdő", és milyen "hazugságot" találtam ki, ennek leplezéseként:

"Park Jimin, ismertebb nevén JM hajnali ötkor újabb posztot tett ki, miben bevallja hogy feszült és dühös volt, mikor megírta előző bejegyzését és azt állítja, hogy nem tudta jól kifejezni magát. Véletlennek állítja, hogy kitette a megírt posztját, és egy változatként hivatkozik rá, tehát nem egy sértő üzenetet írt, csak éppen ezt tette közzé dühében.
Vajon ez az egyetlen hazugsága, vagy tartogat még párat számunkra? Legújabb posztjában "beszéd stílusát" említi, az előzőben pedig azt állítja, hogy megnémult. Biztosak lehetünk benne, hogy az igazat vallotta a legutóbb? Vagy talán csak az orránál fogva vezet mindenkit és ő maga csak egy hazudozó, dühkezelési problémákkal küzdő tinédzser, aki vágy a figyelemre?..."

A cikknek első két bekezdését végig olvasva, kikerekedett szemekkel nézek a telefonomra és hitetlenségem jelképeként majdnem elnevetem magam, de végül a tüdőmben rekedt levegő és a mellkasomban érzett egyre erősebb nyomás megállít benne. Most már tényleg nem tudom, hogy sírjak e vagy nevessek. Ez az egész hülyeség és bármit teszek, nem lesz jobb.

-Következő órán számonkérés az előző 2 anyagból, és ne felejtsétek el, hogy jövő héten eljön a vezérigazgató, és az előadásra péntekig lehet jelentkezni a tanáriban. -köszön el a tanár az óra végén, de fel se fogom hogy mit mond, mintha egy néma filmet néznék, egészen addig, míg meg nem hallom a nevemet. -Park Jimin, kérlek gyere velem, az igazgató beszélni szeretne veled.

Ez valami vicc, ugye?