ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

76. 🔇

"Napról napra egyre nehezebb a mellkasom. Nagyon nehéz a suli mellett egyfolytában mosolyogni és úgy tenni mintha minden rendben lenne. De bírnom kell Jimin miatt. Nem adhatom fel."

Napok, majd hetek teltek el változatlanul Taehyung látogatása óta, és azóta a szamár minden pénteken egy "ajándék" kosarat hagy az ajtónk előtt. 
Jimin még mindig változatlanul bambul maga elé, és éppen az esti "fürdetés" közepén tartottunk mikor a beszédem valahogyan elkanyarodott hozzám, onnan pedig egyenesen gurultam le a lejtőn.
Miközben törölgettem Jimin testét a gondolatok és érzelmek csak úgy törnek fel belőlem. 

-Képzeld, ma tanárnő bejelentette hogy jövőhéten vizsgáztatni fog táncon. Eddig ötös vagyok de ha ezt elrontom, oda a dicséretes ötösnek táncból. De jövőhéten ugyebár már ott van az idol történelem, az IF és az ének vizsga is! Kész káosz, mert apa meg kialvatlan, úgyhogy nem gyakorolhatok a nappaliban, de téged se akarlak idefent zavarni és nincs más hely ahol gyakorolhatnék. Ha a suliban maradok akkor meg nem tudok haza jönni hozzád. És az elmélet tanulásba el se kezdtem. Az IT-ből semmit nem tudok. Az angol meg... bukásra állok és tanárúr csak akkor enged át ha két hét múlva ötösre felelek. Hogy lesz hirtelen angolt udásom? Kész káosz minden és senkivel nem tudom megbeszélni, érted? Aggódom érted és fáradt vagyok, de minden este rémálmom van amiatt a.... -elharapom a mondatom végét. Nem akarom felhozni Jiminnek az anyukáját. -Ahj, sajnálom. Nem kellene neked sajnáltatnom magamat. Sokkal nehezebb dolgod van mint nekem. Mikor meghalt az anyukám...apa nem tudott elrángatni a temetőből. Mindig a sírján ültem és úgy lebetegedtem hogy kórházba kerültem. Nagyon magas lázam volt és minden este anyával álmodtam... -gondolok vissza azokra az időkre, majd megrázom a fejem, hogy vissza térjek a jelenbe. -Nem én vagyok a lényeg. Megfogadtam hogy melletted mindig boldog leszek, és fáradhatatlan, de már tényleg nem bírom. úgy látszik gyengébb vagyok mint gondoltam. 

Leteszem a vizes rongyot és arcom eltakarva felvenetek. A saját kínomon nevetek, ez igaz. De valahogy ez ilyenkor segít. 

-Felejtsd el. Holnapra ígérem ugyan olyan leszek mint eddig. -tápászkodom fel Jimin mellől és megtörlöm könnyes szemeim. Az ágyamba akarok vetődni Jimin mellé és átölelni őt a takaró alatt, pont ahogyan minden egyes este tettem eddig, de tanulnom kell. Ha most nem állok neki a több tételes IT-nek, a végén megbukok. Ráadásul az angol tanulásba is bele kellene kezdeni. Az ének és a tánc gyakorlás majd elég lesz szünetekben és hétvégén...remélem. 

A vizes lavórt és rongyot kiviszem a fürdőszobába, és leoltom a szobában a nagylámpát.
Jimin csak mosdóba sétál ki naponta egyszer körülbelül, és onnan egyenesen vissza megy az ágyába. Általában nem vagyok itthon mikor bemegy a fürdőbe, és mivel keveset eszik és iszik, többször nem is kell kimennie, de ez az ami tartja bennem a lelket. A pszichológus szerint sokkal rosszabb lenne a helyzet ha már a mellékhelyiségbe se lenne hajlandó elmenni. 

-Jó éjt Jimin. -virítok egy halvány mosolyt majd az ágyam helyett az asztalomnál foglalok helyet és a kislámpám alatt folytatom a tanulást.

Nem tudom meddig tanultam, de az biztos hogy bealudtam az asztalomnál és reggel mikor ébresztett az ébresztő, zsibbadt jobb karral keltem. 
Elaludtam?

A székemből úgy panttanok fel, hogy az egészen az ágyamig gurul, a rajtam levő lepedő a földre zuhan, a szekrényemhez sietek, előveszem a ruháimat, felkapok magamra valami elfogadhatót és vissza sietek az asztalhoz hogy bepakoljak a táskámba, viszont közben rálépek valami puhára. Megtorpanok. A takaróm az és ahogy ráléptem, teljesen kizökkentett sietségemből.  

Hogy kerül ide? Leesett rólam mikor felkeltem a szélből, de nem emlékszem rá, hogy betakaróztam volna tanulás közben. 

Felveszem az anyagot a földről és mintha Jimin tudna nekem válaszolni, felé nézek. Természetesen ő még alszik, bár ha ébren lenne se érnék vele többet jelenleg. Valószínűleg apa terítette rám este mikor benézett hozzánk. De akkor olyan későn ért volna haza? Áh, nem számít.

Össze dobom a cuccom és táskástul lesietek a földszintre.

-Miért a kanapén alszol? -torpanok meg a nappaliban, ahol egy éppen ébredező apuval találom szembe magamat. 

-Este későn értem haza, talán olyan 11 körül. Egyből bevetődtem a tévé elé és mint léthatod bealudtam. Kegyetlen a meló.

-Talán nem kellene annyi embert elvállalnod. Vagy legalább ne vállalj késő este is. Romlik a teljesítésed is így.

-Valahogy el kell tartani titeket.

-Oké, ez igaz, de... várj, akkor te nem jöttél fel este?

-Nem. Örülök hogy a kanapéig eljutottam, miért? -dörzsöli szemeit álmosan.

-Semmi, nem fontos. Biztos csak kihagy az agyam. Kérsz kávét? -indulok meg a konyhába.

-Igen, köszi. Addig lezuhanyzom. -tápászkodik fel apa.

Felkeltem volna, hogy betakarózzak, csak nem emlékszem? Vagy...? Nem. Képtelenség. Nem lehetett Ő. 

A kávé és reggeli pont akkora készül el, mikor apa megérkezik a konyhába.

-Jól kiszámoltad. -tolom elé a forró bögrét.

-Tudom. A pontosság valahogy a véremben van. -kortyol kávéjába. -Egyébként...a zuhany alatt gondolkodtam és valamit nem értek. 

-Hogy miért hajszolják agyon a diákokat?

-Neem. Vagyis azt, se, de most máson gondolkodtam. -szürcsögi italát ráérősen.

-Igeeen. Micsodán? Mondd már, mert közben elkésem suliból. -teszem el mondatom közben a táskámba a termoszom, miben már benne van az én reggeli kávém.

-Azon, hogy megkérdezted, hogy nem e jártam fent. Este láthattad, hogy lent vagyok és alszom, mikor lejöttél betakarni. -magyarázza, mire elkerekedik a szemem.

-Nem jártam lent. Hajnali 3 körülig tanultam, majd bealudtam az asztalomnál. Azért kérdeztem hogy jártál e fent, mert én is be lettem takarva! -lelkesedem be, és a remény lánga ismét megjelenik bennem. 

Szinte repülök az emeletre, úgy szedem a lépcsőfokokat felfelé, és meg sem állok a szobámig.
Bele se gondolva abba, hogy talán Jimin még alszik, nagy hévvel rontok be az ajtón.

Megtorpanok.

Jimin ijedten kapja felém a tekintetét. 
Az ablakomban áll és egészen eddig kifelé nézett.

-Jimin...-remeg meg hangom. És hiába nyitom, majd zárom számat, egy hang sem jön ki ajkaim közül. Nem jutok szóhoz. -Te... 

Óvatos léptekkel közelítek hozzá, majd könnyeimmel küszködve ölelem át. Percekig állunk így, s mikor elengedem, meglátom, hogy ő is könnyezik. 

-Te miért sírsz? -fogom két kezem közé arcát és nagyujjaimmal letörlöm a legördülő sós cseppeket.

Lenéz telefonjába és beleírja válaszát. Egészen idáig feltöltve tartottam neki, és az éjjeliszekrényre tettem, hogy bármikor tudjon hozzám beszélni. Eddig nem tette meg, de most...most igen.

"Nehézséget okoztam neked. Ne haragudj....Ne tegyél ki....Ezentúl segíteni fogok."

-Nem haragszom Jimin. Semmi gond. Minden rendben van. Sosem tennélek ki. Nehéz volt, ez igaz, de meg se fordult a fejemben, hogy kitennélek. Szükségem van rád. Szeretlek, érted? -nézek könnyes szemeibe válaszom közben, hogy lássa, halál komolyan gondolom amit mondok. Már rég elhatároztam hogy Ő az enyém lesz. És semmi sem változtathat ezen. 

Jimin vártatva ugyan, de végül bólint egy aprót, én pedig nem várok tovább. Magamhoz húzom és a szájára tapadok.