ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

7.🔇

Jimin szemszöge:

A torkom és fejem iszonyatos fájdalmára ébredtem.

A szememet még nem tudom kinyitni, de egy halk női sírást vélek felfedezni magam mellett. Ki lehet az? Mégis mi történt velem? Miért fáj mindenem?

Oh...tényleg. Az a két busz, meg...meg a kamion. Biztos az volt... De...de anya is ott volt. Akkor. Akkor ő is életben van? -pattan fel a szemem a gondolatra és hunyorogva vezetem végig tekintetem a helyiségen.

-Kicsim. Kicsim, hát felkeltél. -néz rám könnyes szemeivel és azonnal felkel ülő helyzetéből és engem kezd vizslatni.

Egy ideig még néz, de én egyre jobban esek kétségbe. Meg akarok szólalni, de nem tudok.
A torkomba egy cső van dugva és be van kötve a nyakam, ahogyan a jobb csuklóm is.
A kezemből egy csomó cső áll ki, amik nagyon kényelmetlenek és egy hang sem jön ki a torkomon, bárhogy is próbálkozom.

Ficánkolni kezdek és a könnyem egyre jobban folyni kezd, mialatt próbálom letépni magamról a műszereket. Biztosan azoktól nem tudok megszólalni.

Anya arckifejezése eltorzul és kiszalad a szobából orvosért kiáltva, ami hamarosan meg is érkezik.

Mit sem zavartatva magam rángatózok még mindig, hisz egyáltalán nem értem a helyzetet. Meg akarok szólalni, de mintha ők pont az ellenkezőjét akarnák. Mintha azt akarnák, hogy maradjak kussba a seggemen és fogadjam el a helyzetemet.

A gondolataimból egy tűnek a szúrása rántott ki, amit a karomba éreztem, hogy beadják.

A fejemet oldalra fordítva egy nővért láttam és egy orvost.
Az orvos fogott le, a nővér pedig adta be az injekciót és azzal valami fura folyadékot, amit éreztem, ahogyan szétárad a testemben.

A szemeim egyre jobban nehezedtek el, és dőltem vissza az ágyba.
A látásom már homályos volt, de még láttam anya aggódó tekintetét, majd teljes sötétség.

Nyugodtság árasztja el minden porcikám, ahogyan a sötétség teljesen elnyel.

Nem tudom, hogy mennyi lehetett az idő, mikor újra felébredtem, de az biztos, hogy már világos volt, anya pedig még mindig mellettem volt.
Az egyik kezemet fogta és az ágyamba hajtva fejét aludt el mellettem.

Ahogy jobban körülnézek már azt is realizálom, hogy a torkomban nincsen cső ledugva és sokkal kevesebb dolog van már rámkötve.

Csak egy pár perce keltem fel, mikor anya keze megremegett kissé és lassan felemelte fejét.
Ahogyan meglátta, hogy ébren vagyok, rögtön felugrott és behívta az orvost, de most már higgadt voltam, így nem azért mint az előbb.

Ahogyan ebbe belegondoltam, rögtön eszembe jutott, hogy most nem is próbáltam még megszólalni, talán azért, mert nem akartam felkelteni anyát.

-Örömmel látom, hogy végre felébredt. Anyukád nagyon aggódott érted. Nem tudom, hogy mennyire emlékszik, de hétfőn reggel autóbalesetet szenvedett és súlyosan megsérült. Sérüléseinek köszönhetően négy napig nem ébredt fel, a hétfőt beleszámítva. Tegnapi nap estéjén magához tért, de nyugtatót kapott, így átaludta az estét, tehát ma péntek van, pontosabban 20.-a. -meséli az orvos, én meg csak csendben hallgatok, majd anyára pillantok.

Csak most látom, hogy egyik kezén kötés van, arca sebes és remeg. Mi van vele? Miért nem fekszik, ha ő is ott volt abban a nyomorult kocsiban?

-Megnyugodhatsz, az édesanyád már jól van. Neki nem voltak akkora sebei, mivel a túlélő ösztönének köszönhetően oldalra rántotta a kormányt, hogy ne menjen az oszlopnak, csak annyi volt a baki, hogy te ott ültél mellette. Sajnálom. -fejezi be az orvos, én pedig csak anyát nézem.

Nem haragszom rá, hisz nekem sincsen nagyobb bajom. Ez az egy hét pedig, remélhetőleg könnyen pótolható az iskolában.

Mondani akartam az orvosnak, hogy nem kell sajnálkoznia, de amikor kinyitottam a szám és meg akartam szólalni, nem jött ki rajta hang, csak egy óriási fájdalom nyílalt a torkomba.

A kezem azonnal nyakamra szorítottam és kérdőn néztem az orvosra, hisz magyarázatot akarok. Miért nem tudok beszélni és meddig nem fogok tudni?

-Park úr, kérem hallgasson végig mielőtt kiakadna és lehetőleg utána is maradjon higgadt a sebesülései érdekében. -kezdi az orvos és én már nagyon rosszat sejtek, de bólintok egyet.

-Tehát az oszlopnak csapódás során betört a szélvédő és azon kívül, hogy nagy ütődés érte, megannyi üvegszilánk találta el a testét, vagy állt bele végtagjaiba. A szilánkokat sikeresen eltávolítottuk, viszont a rossz hír az az, hogy a nyakába egy elég nagy szilánk állt, ami elvágta a hangszalagjait. Megtettük amit tehettünk, de a hangszalagjait nem tudtuk megmenteni. Van egy műtéti lehetőség, amivel egybeforrasztjuk hangszálait, viszont az is csak annyira elég, hogy egy féle hangot kiadj, és az sem a régi lesz. Sajnálom. -fejezi be az orvos és ez volt az a pont, amikor minden összeomlott körülöttem.

Ez a pasas most azt mondta, hogy soha többet nem fogok tudni még csak beszélni sem, nem hogy énekelni. Most azt állítja, hogy az a sok edzés és sok tanulás; minden amit eddigi életemben tettem, hogy elérjem az álmomat és már csak egy karnyújtásnyira voltam, akkor omlik össze? A hangom, ami annyi embernek tetszett és nekem az életemet jelentette, nem lesz többé? Csak egy nyomorék maradok életem végéig? Egy rokkant, mikor ha ez nem történik meg, akkor idol lehetnék. Egy elismert valaki, akit az egész világ ismer.

-Sajnálom kincsem. -mondja szinte suttogva anya, én pedig rá vezetem tekintetem.

Az eddig kikerekedett szemeimből egy könnycsepp folyt le, majd sorra a többi, így látásom elhomályosodott. Hitetlenkedve kezdtem fejemet rázni és kezembe temettem a fejemet.

Nem lehet igaz. Ez nem történhetett meg. Nem. Miért? Miért pont velem? Annyit dolgoztam ezért. Azért, hogy bekerüljek és megfeleljek az elvárásoknak. Annyi mindent tettem ezért.

A könnyeim már megállíthatatlanul ömlöttek, de nem is akartam visszafogni magam, hisz romba dőlt minden. MINDEN!!! MINDENNEK VÉGE!

A vállaim rázkódtak, a doki és anya meg csak sajnálkózóan bámultak. Nem mertek hozzám érni, de jól is tették, mert fixen leütöttem volna azt, aki ilyen helyzetben vigasztalni próbál.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de mikor végre kissé megnyugodtam és teljesen üressé váltam, hátradőltem az ágyon és csak bámultam magam elé.

Mit ér már bármi is? Nem lehetek az, aki mindig is akartam lenni, akkor minek folytatni? Rajtam már semmi sem segít, akkor minek éljek tovább? -fordultak meg egyre sötétebb gondolatok a fejemben.

-Kicsim...A doktor úr felajánlott egy terápiás műtéti lehetőséget, szerintem érdemes lenne elfogadni, hogy legalább...-kezdi el anya, én pedig ridegen kapom rá a tekintetem, majd az orvos felé nézek, hogy adjon már valami szart, amivel kommunikálok. Leszarom, hogy papír e vagy telefon, vagy mit tudjam én mi van még, csak kommunikálni had tudjak már.

A doki intette egy nővérnek, akik egy már beüzemelt telefont nyomtak a kezembe. Na szuper. Ezek szerint a telefonom is tropára ment, bár már amúgy is mindegy.

Bepötyögtem anyának a válaszom, miszerint "mi értelme lenne?", majd felé mutattam.

-Ne butáskodj már. Akkor legalább valamilyen hangot ki tudnál adni. Mondjuk kiabálni ha kell valami, vagy ilyesmi. -próbál győzködni anya aggódó tekintettel.

"Ja, de annak mi értelme? Mi értelme ennek az egésznek?" -írom le és mutatom felé.

-Ne csináld ezt velem, kérlek. Nagyon sajnálom, hogy ez történt, de legalább akard, hogy egy kicsit jobb legyen. Hozd már ki a legrosszabból a legjobbat. -feleli anya, és ezen mondataira legszívesebben elnevetném magam, csak annyi a probléma, hogy nem jönne ki hang, csak hülye vigyorgás lenne az egész.

"Ha már eldöntötted, hogy elfogadod a nevemben a terápiát, akkor minek győzködsz? Úgyis az lesz, amit te akarsz, akkor nem mindegy?" -írom meg neki és kezébe nyomom a telefont, majd hátra dőlök az ágyon.

Már tényleg leszarom ezt az egészet. Én már csak egy élő halott vagyok, semmi más.