ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

63.🔇

-Park Jimin. Bejöhet. -szólít az egyik nővér, mire kicsit vonakodva ugyan, de nagy levegőt véve felállok az eddigi váróhelyemről és besétálok a rendelőbe.

A legutóbbi alkalmat kihagytam, és nem jöttem be a kórházba, ráadásul a kütyüt is elrontottam, úgyhogy nem halogathattam tovább hogy ma személyesen itt legyek. Az igazgatói iroda látogatás után az óráim mintha évekig tartottak volna, és hála az Istennek se Jungkook, se Taehyung nem hozta fel ezt a "válassz közülünk valakit" témát. Az okát ugyan nem tudom, de amint elhagytam az iskola kapuját, legalább emiatt megkönnyebbülhettem.

-Park Jimin. Nem jött a legutóbbi időpontjára. -állapítja meg  nagyon okosan a doki, és ez volt az a mondat amit az én magyarázkodó monológom követett.

Kezembe vettem a billentyűzetet, mi egy nagy kivetítőre van kötve, hogy a leírtakat mindenki lássa és már dőlt is belőlem a halandzsa.
Megvan az a szituáció, mikor egy kisfiú focizás közben véletlen berúgja az ablakot, és el kell magyaráznia az anyjának, hogy mi történt, úgy hogy a büntetése ne legyen iszonyat nagy verés?
Na igen, ebben a 20 percnyi magyarázkodásban, én vagyok a kisfiú, csakhogy anyám helyett egy doktor csoportnak mesélek, és nem a bajt okozó bőr, focilabdát szorongatom a kezeim közt, hanem a tönkrement több milliárdokat érhető készüléket nyújtom át nekik. Azt a tönkrement készüléket aminek hazavitele előtt több papírt kellett aláírnom, mint az ideérkezésem után. Olyan papírokat amikben az áll, hogy beleegyezek abba, hogy a kütyü az ÉN felelősségem.

A doki és kedves társai nem igen vették jó néven a történteket, kivétel egyet. Ő egyedül csodálta, hogy minden gondolatomat ki tudtam íratni a kijelzőre és tudós társait --önmagával együtt-- szidta amiért az általuk épített szerkezetet nem csinálták nagyobb bíróképességűre. Nagy eséllyel ő volt az az illető, aki meggyőzte a többieket, hogy ne kelljen adósságot fizetnem életem végéig.

-Innentől ÉN fogom átvenni a kezelésed. -karol át boldogan, a 30-as éveiben járó fiatal tudós, és megkér, hogy kövessem, mert elvisz a saját laborjába, ahol van még egy prototípus, ami most már fejlesztésre szorul.

A kocsija nem kis összegű, és amint levette a fehér köpenyt, a ruházatából is láttam, hogy kő gazdag lehet. De honnan, az még rejtély számomra.
A laborja, mi egyben a háza, pont olyan volt, mint autója és ruházata. Piszkosul drága, és még egy jó pont, hogy viszonylag közel van a kórházhoz, így csak fél órát kellett kocsikáznunk a dugóban, mire  megérkeztünk.

A kocsiút ugyan csendben telt el, még a zene se szólt, azonban amint beértünk az épületbe, és leültünk a társalgóba, egy bemutatkozás után --minek hála megtudtam, hogy Sanghun-nak hívják-- bele is kezdett ezernyi kérdésébe, kezembe pedig egy laptopot nyom, hogy tudjak válaszolni neki.

Mindent tudni akart. Hogy mire gondoltam miközben rajtam volt a készülék, mit éreztem, mennyi ideig bírtam, mi volt a pontos szituáció, meddig voltam kiütve, mennyire fárasztott ki, hogyan éreztem a fáradtságot, voltak e utóhatásai miután felkeltem, és még sok sok más, amikre már nem is emlékszem. Tényleg mindent tudni akart. Még az étrendem után is érdeklődött, közben pedig szó szerint mindent lejegyzetelt magának, hiába lett meg neki az egész elektronikus formában nekem hála. Mire kifogyott a kérdésekből, teljesen úgy éreztem, mintha egy pszichológusnak beszéltem volna ki az egész életem, és Sanghun végül 5 teljes A4-es lapot teleírt az általam adott információkból, nekem pedig 4 Word oldal betelt, pedig nem is írtam óriás betűmérettel.

Kérdései után ismét jó pár papírt aláírhattam, és már este 8 múlt, mikor végre én teszek fel egy kérdést, egy eddig üres oldalt kezdve a laptopon.

-"Ha ennyi információt adtam ki magamról egy általam ismeretlennek, nem kellene neked is titoktartásit aláírnod?" -viccelődöm, hisz már teljesen feloldódtam. Végül is nem olyan idős, és a laborja konkrét a háza, ami luxus. Ha rossz ember lenne, hagyta volna, hogy életem végéig adósa legyek a kutató csoportnak.

-Ha szeretnéd, összeállíthatunk közösen egyet, és szívesen aláírom. -egyezik bele, ami eléggé meglep. -De csak holnap délután. Ma már nagyon késő van. Anyukád aggódni fog. -teszi hozzá, és már nyúl is az ölemben levő laptophoz, hogy elvegye tőlem.

Ezt követően egyeztettünk, hogy holnap mikor tudunk találkozni, és arra tekintettel, hogy már nagyon késő van, így ritkább a tömegközlekedési lehetőség, Sanghun hazafuvarozott.

A napok innentől kezdve felgyorsultak. Annyiszor hamisítottam alá a szüleim aláírását, hogy most már mikor a saját nevemet kell leírni, majdnem az övéjüket írom. A sajtó tájékoztató is viszonylag jól sikerült és most már viszonylag jól oszlik el az utálkozók és rajongók aránya. Az egyetlen problémám az az, hogy Jungkook és Taehyung egyre jobban követeli a választást, de nem igen könnyíti meg a dolgom, hogy egyre fáradtabbnak érzem magam és hiába alszom egyre többet, az energiám mintha csak fogyna.

Már a tánc órákon is rám szólt a tanár, hogy nagyon le vagyok maradva a többiekhez késet, és ha nem akarok megbukni, akkor igencsak bele kell húznom. A hétköznapok Egybefolynak. Suli, Sanghun és otthoni tánc gyakorlás. Olyan éjfél körül válaszolok Tae és Kook üzeneteikre, majd átfutom a közösségi oldalaim és lefekszem aludni. Reggel viszont hamarabb kelek, nekiállok a tanulásnak, suliba meg már felkészülve indulok meg. Melóm nincs és már a kórháztól se számíthatok fizetségre -- és még így is szerencsés vagyok, hogy ennyivel megúsztam --, úgyhogy anya turmixára kénytelen voltam visszaszokni. Hétvégéken pedig ugyan ezek, csak iskolába menetel helyett délelőttönként táncra fektetek több időt, és minimum 12 órákat alszom egyhuzamban.

Észre se vettem, de már el is repült egy teljes hónap. A suliban sokkal népszerűbb lettem barát ügyileg, mivel az emberek kezdik elhinni, hogy nem azért nem szóltam hozzájuk, mert beképzelt vagyok, hanem azért, mert nem tudok megszólalni. Azonban a sálamat még mindig nem vagyok hajlandó levenni. Egyszerűen csak ha a nyakam körüli anyag nélkül nézek tükörbe, úgy érzem, hogy mindent elront rajtam az a bazi nagy heg. Szó szerint hányingerem lesz magamtól, szóval a sál maradt.

-Jimin, adtam neked időt, de már nem bírok tovább várni. Hetek óta halogatod, hogy válassz közülünk és, oké hogy nem akarod Taehyungot megbántani, de baromira idegesít mikor vele vagy! -kezdi ismét a már megszokott szöveget Jungkook. -Ráadásul bármikor hívlak, elfoglalt vagy. Késő este válaszolsz az üzeneteimre! Nem hiszem el, hogy állandóan annál a tudós fickónál vagy. Mondtam, hogy fuvarozlak, miért nem fogadod el? Nem bízom abban a fasziban. -jön már sokadjára ugyan azokkal a vádakkal. Nem tudok mit írni neki válaszul. Úgyse hallgat meg. Még csak abba se gondolt bele, hogy ha választanom kellene azonnal, mert valaki élete múlna rajta, és nem halogathatnám tovább, talán nem is őt választanám. Talán akkor nem fordulna meg a fejemben, hogy vele is szívesen vagyok és annyira szeretem annak a látványát ahogyan némán néha-néha eltátja a száját, mikor felszólítja a tanár de nem tudja a választ. Vagy hogy az illata mennyire vonz. Persze csak baráti szempontból. A tengerre emlékeztet, ennyi az egész.

De... tudom hogy nem húzhatom örökké és választanom kell. Minél tovább húzom, annál nehezebb lesz és annál jobban meg fogok bántani valakit. De ki lesz az a valaki? Melyikőjüket fogom elveszíteni és mikor?