ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

19.🔇

"Már a folyosón száguldtam végig, mikor valaki kezemnél fogva visszarántott."

A hirtelen visszarántó erőtől hátra kezdtem esni, és már csukott szemmel vártam a földbe érkezést, de még 20°ot sem borultam hátra, de valaki mellkasába ütköztem. Felkaromra két szorító kéz telepedett, én pedig ijedten tapasztaltam, hogy mikor lecsuktam pilláim egy könnycsepp végigszántotta az arcom, de már most ismét tele van könnyel a szemem.

Gyorsan stabilizáltam állásom, és hátra se nézve indultam volna meg ismét, de a kéz csuklómra fogott.

-Most komolyan, mi bajod? Ne haragudj már ennyire, már ezerszer bocsánatot kértem és próbáltam helyrehozni, mit akarsz még? Miért nem méltatsz meg legalább egy kurva válasszal? -kérdi JungKook. Szemeim ismét lehunyom, hogy megnyugtassam magam, így ismét egy könnycsepp gördül le arcomon. Most úgy a fejébe ordítanám, hogy attól még, hogy nem szólalok meg, nem haragszom rá, de nem tudom megtenni, így szabad kezemmel elővettem a telefonom, neki háttal álltam még mindig, és ráírtam.

---------
Jimin
Eressz el
-------

Nem volt hosszú üzenet, de nem tudtam most többet írni neki, hisz már ujjaim is remegett.

-Ne írogass, csak válaszolj! Nézz a szemembe és mond úgy! -kiált rám dühösen, miután elolvasta az üzenetet, és nem engedett szorításán. Sőt. Inkább még erősebben szorított, ami már fájt.

Mondatára fejem felkaptam, majd felé fordítottam. Pont mikor rá emeltem tekintetem, gördült le egy újabb könnycsepp, mit társai sebesen követtek.

Meghőkölt a váratlan dologtól, így gyengített szorításán. Azon nyomban, hogy ezt megtette, kikaptam kezem markából, és elrohantam. Már nem jött utánam, én pedig egészen a metróig rohantam, hol egy 10 perc várakozás után meg is érkezett a várt járat. Telefonom olyan erősen szorítottam ahogy csak tudtam a várakozás során, de mikor felszálltam, mivel nem érkezett üzenetem, így eltettem, és inkább fájó csuklómra vezettem a tekintetem. Egy piros folt maradt JungKook szorítása után, ami még mindig fájt, de nem annyira mint a mellkasom. Nem lehetnek így barátaim. Hiába dumáltunk telefonon, ha utána suliba nem tudunk normálisan beszélgetni. Nem lehetek hozzá közel, ha a végén minden nap összeveszünk. Legalább is dühösen, vagy szomorúan válunk el egymástól. Mit is gondoltam? Hogy már van egy barátom a suliból? Mire számítottam egyáltalán? Arra, hogy majd csak velem fog foglalkozni, írogatunk egyfolytában, még ha egymás mellett ülünk is és ő ezzel meg lesz elégedve, vagy mi? Hogy lehettem ilyen naiv? Én nem akarom elmondani nekik, hogy miért nem beszélek, de ők elvárják, hogy megszólaljak. Nem csak JungKook ilyen, hisz mikor még volt hangom, én is kiakadtam volna, ha valaki akivel egy hétig írogattam, az hozzám szóljon és válaszoljon a kérdéseimre. Kook jogosan akadt ki. Nem haragudhatok rá. Az én saram. Nem lehet a barátom. Elég ha csak a táncra és a tanulmányaimra koncentrálok, az amúgy is eltereli majd a figyelmem.

Nem lehet olyan nehéz barátok nélkül kijárni a sulit, nem igaz? Mindig tanulok, és zenét hallgatok. Nem szólok senkihez, így egy paraszt, stréber bunkónak fognak tartani, és senkinek sem fog számítani, hogy ott vagyok e az osztályban vagy sem, mert nem fogok számítani.

Így kimondva elég fájdalmasan hangzik, de nem hiszem, hogy olyan rossz az. Amúgy sincs más választásom. -határozom el magam és az hosszú hazautat ezzel a gondolatmenetemmel el is ütöttem, így már egy kicsit higgadtabban sikerült belépnem a házba. Reggel óta semmit nem ettem, így gyomrom majd kiszakad a helyéről, főleg, hogy a reggelim is egy trutyi turmix volt, aminek a felét titokban kiöntöttem a vécébe. Tudom, hogy nem illendő, ha már anya energiát fektetett bele, de nincs gusztusom meginni, és már nem ment volna le  torkomon még egy korty abból az izéből, anya pedig nem akarta elfogadni. Azt mondta mindet meg kell innom, mert segít, én azonban ezt nem hiszem. Ha az orvos nem tudott segíteni sokat, akkor ez hogy tudna?

-Szia kicsim, hazaértél? -mosolyog anya a konyhából, és már sejtem mit keres ott. Nagy mosollyal az arcán és kezébe egy undi turmixal tért vissza, mire elfintorodtam. Nem akarom meginni.

"Anya, mikor is lesz az a műtétes dolog? Tudod, meggyőztél, szóval az ilyen turmixok helyett inkább azt kéne várnunk, nem?" -jut eszembe a hangszalag műtét. Még a kórházban mikor felébredtem mondta el a dogi ezt a lehetőséget és anya erősködött hozzá, hogy jelentkezzünk rá, még ha egy rakat pénz is a dolog, így gyorsan be is gépelem neki az előkeresett telefonomba, hogy ezzel kikerülhessem a trutyi ivást. Nem akarok retardált hangokat kiadni, ha már normálisat nem tudok, de még az is jobb, mint egy adag anya féla turmix.

-Még nem is mondtam? -csodálkozik anya. -Azt lemondtam. Az orvosok megműtenek, ami eleve veszélyes és úgy is csak fura hangokat tudnál kiadni. Túl kockázatos lenne. Éppen ezért van a turmix. Azzal tényleg visszakapod a hangod. -nyújtja át a nagy pohár trutyit, bennem pedig ismét eltörőben van a sírás, és próbálok egy viszonylag őszintének tűnő mosolyt csalni az arcomra. Azt hittem ez a nap már nem lehet rosszabb, erre itt van ez. Az anyám a fejébe vett valami állati nagy hülyeséget ki tudja honnan, és itatja velem a szart.

Nem akartam azt a műtétet, de legalább akkor pár hangot ki tudtam volna adni, ráadásul ez, hogy kotyvasztást kell innom, csak ront a dolgon. Éhen halok, de csak ez a szar van itt előttem, aminek az összetevői biztosan nem egyszerű dolgok, így anya 100% hogy erre költi a pénzt.

Egy aprót bólintva veszem át a poharat, megköszönve, és sietek a szobámba, hol ledobom a táskám és a mosdóba sietek. Addig akarom elintézni amíg anya nem látja. Bezárkózom, és a poharat a vécé felé emelem, de nem tudom kiönteni. Anya azt akarja, hogy megigyam és legalább a próbálkozását értékelnem kéne annyival, hogy iszok belőle. Ráadásul nincs már kaja a hűtőben, ezt már tegnap este ellenőriztem, az egyetlen lehetőségem, ha nem akarok éhes lenni, hogy megiszom.

Orrom befogva emeltem a számhoz és kezdtem lehajtani az egészet, de mikor úgy az egy harmadát megittam, nem ment tovább. Megéreztem benne valami nyúlós és szálkás keveréket, amitől elfogott a hányinger.

A poharat a földre tettem és a vécé felé hajolva engedtem, hogy kijöjjön ami az imént ment le. Olyan undorító.

A maradékot kiöntöttem, a számat kimostam, és úgy siettem vissza a szobámba. Az üres poharat az asztalomra tettem én pedig az ágyamba vetődtem. Könnyek közt néztem rá a telefonomra. Azt reméltem JungKook írt, de nem. Hogy is tenné? A parkban van a barátaival...

Szomorúan dobom le a telefonom az ágy mellé, s fejem a párnába fúrom. Miért romlott el minden az ég világon azóta a rohadt 13-a óta? Mióta felvettek minden csak egyre rosszabb és rosszabb.