ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

44.🔇

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor újra kinyitottam a szemeim, de minimum három nővér és a doktor is oda jött hozzám azonnal.

-Mennyi idő telt el? -hangzik a doki mély hangja, de a kérdést nem hozzám szegezte, hiába engem nézett végig.

-Húsz perc. -felel az egyik nővér az órájára pillantva.

-Hm. -bólint az orvos, és közelebb jön hozzám egy jegyzetfüzettel a kezébe, amit át is nyújt nekem. -Hogy érzi magát? Egy tízes skálán mennyire fáradt? -tesz fel egyből két kérdést is.

"Jól vagyok. 10ből olyan 5"

-Miért csak 5? Mi a gond? -érdeklődik tovább, közben pedig int a nővéreknek. Kettőt kiküldött, egynek meg meg jelzett, hogy figyeljen.

"Nem tudom. Fizikailag nem vagyok fáradt, de mentálisan eléggé"

-És...Hogyan képzelte el hogy beszélt? Hogyan tudta kiíratni a képernyőre? -érkezett a következő kérdés. Esküszöm mintha valami kihallgatáson lennék. De legalább megtudtam, hogy ezek szerint tényleg sikerült kiíratnom a képernyőre azt amit akartam.

"Elképzeltem azt amit a nővér mondott. Arra gondoltam, hogy kimondom a választ. Még a régi hangomat is hallottam" -próbálom jobban kifejteni a válaszom, hogy minél hamarabb letudjuk ezt a kérdezősdit. Tényleg le vagyok fáradva szellemileg, nem hogy még a válaszaimon gondolkozzak...

-Érdekes. -gondolkozik el a doki, és intett a bent lévő hölgynek, hogy vigye oda a kezében lévő aktát, amit ő el is kezdett alpozgatni, majd hangosan tett megállapításokat. -Egy éve sincs, hogy elvesztette a hangját. Azta... Csoda hogy életben maradt. Jó orvosokhoz kerülhetett. Ha a légcsőbe behatol valami, elég hamar megfullad az illető, vagy egy nyaki artérián elvérzik... Nagy mázlink van magával... -motyogja a doktor.

"Elnézést, de ezt hogy érti?" -írom gyorsan a papírra. Most vagy ilyen hülye vagyok, vagy csak a lefáradt agyam az oka, de nem értem az összefüggéseket a balesettel és a mostani helyzettel kapcsolatban, így muszáj rákérdeznem.

-Az itt lévők többsége már nagyon rég elvesztette a hangját valami oknál fogva, esetleg eleve némán születtek. Magának viszont nagyon friss a dolog, és ez lehet az oka, hogy könnyebben el tudja képzelni azt, hogy ön beszél. -magyarázza az orvos, én meg mint általában minden fizika órán csinálom; üres fejjel, bambán, bólogattam, úgy téve, mint aki érti.

-Mára haza mehet. Azt kérem, hogy pihenjen, holnap pedig ugyan ekkorra jöjjön be, hogy ismét megpróbáljuk, és esetleg fejlesztjük a jelenlegi kapacitását. Otthon esetleg alvás előtt játsszon el a fantáziájával, ugyan úgy mint itt. Talán meditáció is jót tenne, napi egy óra, amikor kiüríti az elméjét, és akkor nem fog ilyen hamar kifáradni. -adja a feladatokat a doki, én meg próbálom észben tartani a dolgokat és eldönteni, hogy mikor fogom csinálni.

A kórházból kilépve, két metró megállónyi az út haza, és egy negyed óra múlva, már a kulcsomat keresgélem a zsebemben, hogy bejussak a házba.

-"Megjöttem" -veszem elő a telefonom, hogy bepötyögjem, majd kimondassam vele ezt az egyszerű szót, hogy jelezzem anyának a haza értemet.

Leveszem a cipőim, a konyhába lépve, kiveszem a hűtőből a turmixom, majd azzal a kezembe sietek fel a szobámba. Olyan semlegesen érzem magam. Mintha a tudatom feladta volna a szolgálatot, és most nem tudnék semmire gondolni. Csak nézek ki a fejemből, még akkor is, amikor már a szobámban ledobom a táskámat a földre és török ülésben letelepedek az ágyamra.

Meditálni kéne, igaz? -fut át a gondolat a fejemen, mire lehunyom szemeim és lelassítom a légzésem. Fél éve bele se mertem volna gondolni, hogy valaha is meditálnék, de az első kórházi kezeléses hónapban egyből a meditáció megtanulásával kezdtük. Le kell nyugtatni és kiüríteni az elménket. Ezzel kezdtünk minden alkalmat, és ezzel zártunk is, tehát már egyedül is megy a dolog. Nem kell egy bukott jóga oktató, aki minden alkalommal mondja, hogy éppen mi a teendő. Eleve nevetségesnek tartottam, hogy egy munkáját vesztette jóga tanár a meditációt tanító személy, de hát ez van. Igazából semmi jelentősége nem volt, és most sincs.

Be légzés...Megtart...Ki fúj...és kint tart...Majd elölről.

Ki kell üríteni az elmét. A gondolatainkat el kell tüntetni. Nincs rájuk szükség.

Csend...Nyugalom...

És egy ki-bebaszott, retkes telefon csörgés a semmiből!!!

Riadtan nyitom fel szemeim, és úgy megugrottam az ágyban, mint még szerintem soha ezelőtt. A szívem torkomban kapál, ahogyan előtúrom a táskámból a rikácsoló készüléket, hogy felvegyem.

Mikor megláttam a nevet, először nem értettem, hogy mit akar, majd rá jöttem, hogy nem délelőtt van, de nem is kora délután... Nagy eséllyel pedig azért hív, mert már kismillió üzenetet hagyott, amire nem válaszoltam...

-TE BÜDÖS KÖLYÖK, MÉGIS MERRE VAGY!!!??? -érkezik egyből a vonal túlsó feléről az üvöltés, ami miatt kicsit arrébb tartom a telefont az arcomtól.

-MINDJÁRT ESTE HAT ÉS EGY RENDELÉST SE VITTÉL KI! -ordít a főnököm saját mobiltelefonjába, és akaratlanul is elképzelem, vörös fejét, min már néhány ér teljesen kidagadt.

-Most üzend meg ha valami kínod van, amit mentségedre hozhatsz! Ha meg nincs ilyesmi ajánlom, hogy 7-ig minden rendelés házhoz szállítással végezz, és a fizetésedből le fogom vonni a panaszkodók kártérítését! -vágja fejemhez még utoljára, majd bontja a hívást.

Ezt nem kicsit szoptam be...

Teljesen elfeledkeztem erről az egészről. De tényleg.
Csak arra figyeltem, hogy meglegyen az a hülye meditáció, és hogy felírjam valahova, hogy holnap is kell mennem, el ne felejtsem. Annyi felé van manapság a fejem, hogy ha nem rögzítené a nyakam a testemhez, azt is elhagynám útközben.

De hogy a fenébe juttassak el minden megrendelést időben a város minden pontjára, mikor a bringámat használva is maga az étterem, ahonnan elhozom az ételt, innen 15 percre van és 2 perc múlva 18:00... Lehetetlen egy óra alatt végezni biciklivel...

Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! -hunyom le szemem, mély levegőket véve. Ha kapkodni kezdek, az nem segít.

Megvan! -jön az ihlet, és a névjegyzékeim közt kikeresem SeokJin hyungom, és egyből dobok is neki egy üzit, amiben csak a lényeget írtam meg neki:

"Hyung, el tudnál jönni **** erre a címre, kocsival most azonnal, és besegíteni nekem valamiben? Iszonyat fontos lenne, és sürgős is!"

Jin már megszerezte a jogosítványát, és a szüleinek még pénze is van annyi, hogy saját kocsival áldják meg fiúk életét...
Bár rohadt irigy vagyok rá, de most pont kapóra jön, ha ráér.

"5 perc és ott vagyok" -érkezik a válasz, mit telefonom zúgással ad tudtomra. Hát ezért nem láttam azt a 40 dühös értesítést a főnökömtől... Az üzenetek rezgésre vannak véve.

Mindegy. Már nem lényeg. Csak az a fontos hogy megoldjam azt a nagy adag kaja házhoz szállítást, és hogy rá vegyem hyungomat is a nagy kocsikázásra.