ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

38.🔇

Jimin szemszögéből:

A bejárati ajtó kilincsét egy mély lélegzetet követően és hosszas tétovázások közepette nyomtam le. Nem tudom miért aggaszt annyira, hogy mit mondjak anyának, a hamarabb érkezésemről. Elég ha annyit mondok hogy elmaradt az utolsó pár órám. De lehet nem is ez aggaszt, hanem az amit a nővér mondott.

Minden esetre a házban teljes csend fogad.
Számat kiáltásra nyitom, de hamar rájövök, hogy hiába. Röhejes, hogy még mindig nem szoktam meg az új életem. Már abban is kételkedem, hogy valaha is meg lehet szokni. Éppen ezért töprengek nagyon erősen az ajánlaton. Egyből kiírná a műszer amit szeretnék. Ha akarom ki is mondathatom a szerkentyűvel. Csak belegondol egy néma ember és a mennyországban érzi magát. Még ha nem is énekelhetek többet, iszonyatosan jó lenne ha csak megértethetném magam egyszerűen. Minden könnyebb lenne. Minden...

Először a nappaliba kukkantok be, majd a konyhában is körül nézek. Mivel anyát nem találom, így a szobámba ledobom a táskám és egyből tovább is állok anya szobájába, onnan pedig a fürdőbe, de sehol se lelem a keresett személyt.

Nincs itthon. Ezzel meg is oldódott a gondom, hogy mit mondhatnék a korán érkezésemről. De...ha nincs itt. Mégis hol van? Megint elkezdett dolgozni? De nem mondta, hogy menne újból. A beleset óta szabadságot kért, és elég sokáig húzta is a dolgot. Nem mintha nem értették volna meg a dolgot a munkahelyén. Ez idő alatt néha bement ugyan, de végül mindig úgy jött haza, hogy még nem áll vissza rendes munkaidőbe. Bár szerintem ez egy részről kicsit köcsögség. Mármint anyának nem kell mennie dolgoznia, mert mennyire megterhelő lelkileg az autóbaleset meg hogy a fiát kell ápolnia bla bla bla, de NEKEM be KELL járnom a suliba! Oké, a kórházban ajánlgattak pszichológust, meg minden egyebet, de inkább visszautasítottam. Szerény véleményem szerint engem ugyan nem ért lelki trauma. Jó, autó balesetet szenvedtünk az anyámmal. Oké, elment örökre a hangom, ezzel összetörve a több éve dédelgetett álmom és teljes karrierem, de megesik az ilyen nem? Kezdem elfogadni, hogy nem az idol lét az én sorsom és más utat kell találnom a túlélésre. Egy másik szenvedélyt, ami talán a tánc, de ebben még nem vagyok 100%ig biztos. A lényeg, hogy teljesen szükségtelen pszichomókus jelenléte. Nem vagyok lelki beteg. Ezt akkor is és most is így gondolom.

11:10 -nézek rá a falamon elhelyezkedő órára.

Még van minimum négy órám hogy elkezdjem a kaják kiszállítását. Mit csináljak addig? Tudod kinek van kedve tanulni.

A szobámon végig nézve a gépemen akadt meg a tekintetem. You-Tube-ozzak? Játsszak valami gépes videójátékon? Nézzek egy filmet? Vagy kezdjek bele egy sorozata?

Egyre több lehetőség merül fel bennem, amikre már nagyon rég nem jutott időm. Annyira egy nagy rohanás lett az életem, hogy azt se tudom már merre van a fejem. A suli, a srácok, ráadásul még ebbe a futárkodásba is belekezdtem.

A gépem bekapcsolom és elé ülök. Lassan tölt be. Már nem mai darab. A kódom a születési számom. Egyszerűbb nem is lehetne, de legalább biztosan nem felejtem el. Ráadásul az évek teltével, mostanra nálam gyorsabban senki nem tudja begépelni azt a nyolc számjegyet egymás után. Pár éve még az is megfordult a fejembe, hogy ha nem válik be az énekesi pálya, elmegyek gamer-nek. Ha bárki kérdezné az okát, szerintem még az akkori énem is megnémulna. Természetesen rá is jöttem, hogy mennyire nagy hülyeség. Mármint nem vagyok profi. Egyáltalán nem vagyok jó a gépes játékokban. Akkoriban az volt talán azért jött mégis ez az elképzelésem, mert nem akartam kemény munkát, mégis jól akartam keresni. Azóta persze arra is rájöttem, hogy még a gamer-eknek sem könnyű. Ha sok pénzt és jó életet akarok, ahhoz bizony meg kell dolgoznom.

Elmélkedésem alatt és nosztalgiás emlékeim közepette nyitottam meg a játékot, amibe automatikusan bele is kezdtem. Automatikusan nyomkodom a gombokat, de mintha a gondolataim nem éppen a játék körül keringenének, azt se tudom mi történik. Az avatárom hamar holtan végezte, mégis mint egy robot, nyomkodom tovább a billentyűzetet és az egeret.

Nincs semmi értéke ennek a játéknak. Nincs értelme ennek az egésznek. Itt ülök az üres házban és nyomkodok pár gombot, de ez rohadtul nem visz előre. Ez csak egy hülye játék. Mégis pont olyan mint az élet. Gyűjtögeted a pénzed, az értékeket. Minél több földed legyen, minél szebb házad. Jobb ruháid, jobb autód, jobb telefonod. Aztán mi történik? Meghalsz és minden megy a kukába. Majd ujjá születsz és kezdhetsz mindent elölről, mégis mint egy örök körforgásban, egyre többet és többet akarsz megszerezni. Egyre magasabb szintre akarsz lépni, pedig tudod te is, hogy ez nem tart örökké.

Az ablakon kinézve nem látok semmi újat. Olyan a kilátás mint eddig, mégis elidőzöm rajra. Egy madár pont akkor repült az ablakomhoz legközelebbi fa ágára. Kicsit és törékeny, mégis túléli valahogy. Nincs vagyona, de vannak madár társai és boldogan csiripel.

Miken is agyalok? Istenem de nagy hülyeség. Nem változik semmi, hiába filozofálok a szobámban egy madarat nézve.

Egy apró mosollyal, mi gúnyolja életem, temetem kezeimbe arcom. Ennyire nem tudok mit kezdeni magammal? Tényleg ennyire unatkozom? Filozofálni kezdek egymagamban?
A levegőt hosszasan kifújva tüdőmből, dőlök hátra a székemen és nyomom ki az eddig behozott játékot. Nincs kedvem hozzá.

Már éppen kikapcsoltam volna a gépemet is, mikor az hangosan felcsippant. Egy üzenetem érkezett. G-mail üzenet...
Kicsit elgondolkoztam, hogy honnan jöhet, de amint beugrott a suliorvos, gyorsan rányomtam a felugró ikonra.

Az üzenet elég hosszúra sikeredett, legalábbis ezerszer több információt tartalmaz, mint azt vártam. Az egész szerkezet leírása, hogy mivel jár együtt az önkéntesség, mikor vannak az alkalmak, mennyi időt vesz igénybe ez az egész, hogyan épül fel a szerkenytyű, hogyan működik, mik a veszélyei, mik az előnyei, mi a célja, kik az orvosok és tudósok, akik dolgoznak rajta, nekik mik a képesítéseik és eddigi eredményeik, és még sorolhatnám.

Egy egész órámba telt elolvasni az egész e-mail tartalmát, és csak nehezített a dolgomon, hogy az orvosi kifejezésekből egy kukkot sem értettem, de azért megragadt a lényege. Egy nagyon praktikus ketyere, ami ha beválik, és eljárok minden délután a felkészítő 'órákra', emellett megfelelek minden orvosi kritériumnak, rám teszik és meg is kapom. Emellett minden alkalomért fizetnek.

Emberek, nekem miért nem szóltak eddig, hogy ilyen könnyű az élet? Szó szerint arany tálcán kínálnak fel nekem egy kurva jól fizető tesztalanyos állást! Nincs szinte semmi dolgom, csak hogy eljárjak, baromi sokat fizetnek érte, ráadásul még meg is kapom a szerkezetet, és amint megvan, mehetek a dolgomra! Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha én ezt most bevállalom és sikerül? Anyának még azt is mondhatom ha már rajtam van a bigyula, hogy a suli orvos adta, mert forradalmi szarság és azt akarja, hogy viseljem, mert ezzel reklámozom. Akkor anya se fog aggódni, és minden megoldódik. Lehetne ennél nagyobb szerencsém?