ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

24.🔇

Jimin szemszögéből:

Üres tekintettel bámulom a plafont. Miért kezdtem bele egyáltalán? Miért kezdtem el kitárulkozni mindennel Jungkook előtt? Nem elég, hogy meg fogja tudni mi a helyzet, de még arra is rájöhet, hogy megdobogtatja a szívem. Mikor utánam jött a vécébe és oda is adta a pulcsiját, hirtelen többet éreztem mint barátság, de most... Teljesen összetörtem. Tényleg csak azért barátkozott velem mert meglátta a nyakamon a sebet? Pedig még a valódi okát sem tudta... Mióta ezt megállapítottam, nem írt semmit, ami azt jelenti igazam volt.

Órákig rimánkodtam hátha rám ír valamit és nem igaz a feltételem, de nem tette meg. Nem érdekli mi van velem. Nagy eséllyel csak az "öngyilkossági kísérleteim" vonzották, hogy elmondhassa ő volt aki megmentette az életem...

Pedig most éppen ezzel rombolta össze. Azt hittem tényleg érdekli mi van velem. Kiváncsi rám, és aggódik, pedig nem.

Pulcsiját táskámba tömtem a beszélgetésünk után. Vissza fogom adni, aztán csinál vele amit akar. Ha kidobja, az az ő baja.

Végül is már tényleg mindegy mi lesz. Az volt a tervem, hogy nem barátkozom senkivel. JungKook volt az egyetlen aki miatt meg akartam szegni a tervem, de úgy látszik még a sors is azt akarja, hogy egyedül szenvedjem végig a sulit.

Az anyám fura lett, a "barátom" elárult, az apám egy piás fasz, én pedig nem tudom szóvá tenni, hogy mennyire szar az élet, mert nincs hangom hozzá. -vettem sorra gondolatban a személyeket, akik úgy gondolom valaha is fontosak voltak számomra, de ahogy végig gondolom, meg is bánom. Anyát nem szabad így ócsárolnom. Végül is ő még mindig csak nekem akarja a legjobbat. Ő az egyetlen aki itt van mellettem, míg más meg se lát.

Nem akarok holnap bemenni a suliba. Nincs erőm hozzá...Se lelki, se testi. Hulla fáradt vagyok, mégsem tudok elaludni, pedig már hajnali három múlt. Mióta elvesztettem a hangom egyáltalán nem hallgattam zenét, legalábbis fülesen magamtól egyszer sem. Régen bármit is hallgattam, dúdoltam magamban, és csak elkeserített, hogy most nem tudom, azonban ez az este ebben is eltért a többitől, ugyanis zennét indítottam a telefonomon, hogy elnyomja gondolataim, mik még így is utat törnek fejemben. Hiába próbálok a zeneszám szövegére koncentrálni, mégis egyre csak ugranak be a képek a fejembe, hol JungKookról, hol anyáról, hol apáról, vagy a múltamról. Néha a kórházat látom lelki szemeim előtt, olykor a suli padjait, de az esetek többségében elkeserítenek az emlékek. Mióta elment a hangom, és egyre sötétebb a jelenem, a múltam sem tűnik vidámnak. Hiába éreztem régen boldognak magam, most ha vissza gondolok rá, csak keserűséget vált ki belőlem, nem örömet. Mintha örökös sötétségbe vesztem volna. Homályba, ahol nincs fény, vagy vidámság, csak olykor foszlányok és sötétség. Minden borús és nincs kiút. Hagyni kell, hogy zuhanjak lefelé a sötétségbe.

------------

Az óra nyugodtan telik. Valamit magyaráz a tanár, de nem értem miről van szó.

Körülnézek a teremben. Mindenki a helyén ül és figyel. Mellettem JungKook, és rám sem hederít, így billegni kezdek a székkel. Ezzel nem is lenne gond, azonban érzem, hogy egy erő húz hátra, és eldőlök.

Kezemmel nem érem el az asztalt, hogy megkapaszkodjak.

Minden lassított felvételként történik. Senkinek sem tűnik fel, hogy szám üvöltésre nyitom, úgy kalimpálózom. Nem jön ki hang a torkomon. Hang nélkül zuhanok hátra.

Hiába vártam a padlón való koppanást, az nem érkezett el, helyette zuhantam tovább a semmibe, az osztályteremtől egyre távolabb és távolabb voltam.

Nagy sebességgel estem a semmibe, mígnem már csak a sötétség vett körül.

Szemeim kipattantak, ahogy lihegve ülök fel az ágyon. Mellettem az ébresztő órám rikácsol. Csak egy rémálom...

Lélegzetvételem szapora, és szívem is majd kiugrik a helyéről, ahogyan felidézem a látottakat.

Torkomban gombóc éktelenkedik, mégsem tudok sírni. Szemeim meredten néznek előre a semmibe. Hiába van sírhatnékom, már nem tudok. Annyit itattam az egereket a napokban, úgy látszik kiszáradtak könnycsatornáim.

Telefonom kezembe veszem, kinyomom az ébresztőt és ránézek az üzeneteimre. Szememmel csak egy nevet keresek. Tényleg igaz, hogy a remény hal meg utoljára. Az üzenetek aljára pörgetek mik nagy része rajongók, akik még mindig próbálnak meggyőzni, hátha éneklek még, vagy hátha találkozhatnak velem élőben, ha napi szinten zaklatnak. Nem látom az Ő nevét. Nem írt. De miért is várom még mindig? Olyan idióta vagyok...
Miért hittem azt hogy fontos vagyok neki? Hogy megérdemli hogy megtudja az igazságot? Hogy megbízhatok benne...? Csak azért barátkozott velem mert ő talált rám a mosdóban aznap és kötelességének érezte. Lehet még a suli orvos is megkérte, hogy tartsa rajtam a szemét.

Az ajtóm halk nyikorgása jelezte anya megjöttét. Úgy látszik ez az új szokása... Minden nap feljön, hogy felébresszen, ha esetleg vissza aludtam volna, nehogy elkéssek.

Anyára nézek, de csak egy pillanatra. Utána üres tekintetem vissza vezettem a plafonra. Nehéz az élet, pedig még a negyedét sem tapasztaltam meg. Mi lesz ezután? Magányos, egyedülállóan sörös nagytata leszek, aki addig iszik sört, míg a hasától nem tudja megfogni a pöcsét, majd felköti magát a pincében, ahol a sörös dobozokat tárolta? Vagy beledöglök a hangyás képernyő bámulásába? Ja, valószínűleg az lesz... Az egyetlen bökkenő az, hogy addig el is kell jutnom valahogy. Túl kell élnem az Idol képzőt, a fiatal felnőtti életet és ezer meg egyszáz dolgon kell még átvergődnöm magam, mire sörözős nagytata lehetek egy sötét panel lakásban. Bár... Akkor messze lesz a pince. Na mindegy. Marad a hangyaképernyős változat, igazából lényegtelen.

A jelenre kéne koncentrálnom most hogy a jövőm kitárgyaltam magban. A jelenre, mi bárcsak ne lenne. Felesleges álmodoznom és töprengenem a jövőn. A jelenre kell fókuszálnom ami most annyiból áll, hogy el kell vonszolnom a gyönyörű formás seggem a suliba, persze csak miután felvettem valami göncöt magamra.

Az ágyból felülni is kín szenvedés, ólom súlyú minden porcikám. Az ágyhoz messze van a ruhásszekrényem, de szerencsémre egy karnyújtásnyira van tőlem az asztalom, mi előtt ott a székem, amin a tegnapi ruhám pihen. Végül is tök mindegy. Már megszáradt, és tegnap senki sem látta, hogy ebben voltam, hisz a nap nagy részében annak a szemétládának a pulóverében voltam.

Még fel sem fogtam mit csinálok, de már a metrón vagyok, kezemben a reggelimmel, ami szintén egy turmix. Rájöttem, hogy ha nem hányom ki az egészet, tud laktató lenni annyira, hogy ne legyek folyton éhes.
Hátamon a táskám, s szótlanul bámulom az embereket a metrón. Furcsa így nézni az embereket. Részletesen megfigyelni minden mozdulatukat belegondolva abba, hogy vajon ők hova mennek ezzel a metróval és mennyi baj is terhelheti őket a jelen helyzetben...