ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

21.🔇

Nî hâo mindenki! És meglepetééés! Tudom nincs péntek, de... Mind1. Sikerült több részt megírnom így gondoltam megleplek titeket egy új résszel.❤
Remélem tetszeni fog! Jó olvasást💜
-------------

Az órák baromi lassan telnek, ha az ember figyelni próbál, de az agya egyfolytában azon kattog, hogy a mellette lévővel mi lehet. Kook miután bejött a nevemet kiabálva a mosdóba, majd szó nélkül elment, mintha mi sem történt volna, úgy ül meredten és nézi a tanárt, néha pedig a füzetét. Azóta egyszer sem nézett rám, és cetlin sem üzent semmit. Tudom, hogy nem akarom közel engedni magamhoz és azt is, hogy elhatároztam ez a legjobb, mégis...mégis tán legbelül vágyok arra, hogy érdekeljem. Azonban ez már esélytelen. Tegnap elszúrtam. -nézek csuklómra ezen gondolatomnál. Nagyon halványan még mindig ott van kezének a nyoma. Már nem fáj, és csak alig látszik, de ahogy rá pillantottam, úgy látszik felhívtam vele JungKook figyelmét, ugyanis végre a mosdó óta most először rám nézett. Pechemre nem tett mást, és egy hang nélkül vissza fordult a tanár felé, ezzel ismét kifacsarva szívem.

Mégis mit vártam? Hogy majd mond valamit? Mégis mit kellett volna mondania? Óra van, beszélgetni sem lehet.

A csengő hirtelen szólalt meg, és halálra ijesztett, de azt jelezte, hogy vége az órának, így egy részem meg is könnyebbült, hogy mehetek vissza a jó meleg radiátorhoz. Hiába van a teremben, nincs a közelemben, és hülyén venné ki magát, ha mindenki előtt oda bújnék.

A ricsaj egyből óriási lett, amint a tanár elhagyta a termet, én pedig már indultam volna ki, de egy hang megállított. Pontosabban az Ő hangja, miről ezerrel kezd verni a szívem.

-Várj! -szól utánam, így vonakodva, de megtorpanok. A torkomba gombóc keletkezik. Ha most kérdez valamit és én nem válaszolok, bunkónak fog tartani, és végleg elvesztem, de ha válaszolok, akkor csak írásban tehetem, arra pedig magyarázatot kellene kitalálnom. Mondjuk, hogy megfáztam és fáj a torkom, ezért nem erőltetem a beszédet, vagy mondjuk begyulladtak a hangszalagjaim. Ez elég jó kifogás, nem? -A kezed...fáj? -teszi fel kérdését.

Huh...Ez eldöntendő kérdés, tehát nincs gond, ha csak ennyit akar. Válaszul megráztam a fejem, nemleges választ adva, de még mindig nem néztem vissza rá.

-Sajnálom, hogy tegnap ordibáltam veled és megszorítottam a csuklód. -nyögi ki nagy nehezen. Fejem ismét megrázom, jelezve, hogy nem gond. -Fordulj meg kérlek és szólalj meg. -ér csuklómhoz gyengéden, mégis elrántom előle. Mit tegyek? Mit tehetnék? Itt vagyunk az egész osztály előtt és mindjárt elbőgöm magam, ismét. Ráadásul a fejfájásom is pont most jelentkezik.

Kezem ökölbe szorítom, a táskát pedig felkapom a vállamra. Ha most elrohanok elveszítem, de ha nem, akkor megtudja az igazat...ráadásul nagy eséllyel mások is megtudják, amit végképp nem akarok. Nem maradhatok. Nem lehet...
Szemeim összeszorítom, majd döntök.

Lépteim szaporán veszem a folyosón. Mikor lehunytam pilláim beugrott egy kép. Eredetileg meg akartam neki mondani, de az...A minden napos hang felvételek és az új számaim feléneklése...ezen emlék jött fel bennem, amit már sosem tehetek meg. Már azt hittem túl vagyok rajta és nem akarok még mindig ezen a hülye témán lovagolni, mégis fáj még most is. Ha talán kisírhattam volna valakinek magam, vagy nem is tudom, lehet könnyebb lenne, és már nem fájna annyira, de nem hiszem. Rohadtul ég a mellkasom.

A már megszokott utolsó fülkébe rohantam, táskám ledobtam és zokogva kerestem elő a fájdalomcsillapítót. Véletlen kettőt nyomtam kezembe, de ez most nem nagyon zavart. Nincs gusztusom meginni a turmixot, így szárazon nyeltem le a tablettákat.

Térdeim felhúztam, azokat átölelve dőltem térdeimre. Vállaim megállás nélkül remegnek, mégsem adok ki hangot, hisz nem tudok.

A mosdó fülke ajtaja nyikorogva nyílt rám. Ezek szerint elfelejtettem magamra zárni...

-Jimin... -teszi vállamra kezét. Nem akarok Rá nézni. Nem akarom, hogy megint gyengének lásson és nem akarom, hogy megtudja miért van, mert akkor csak sajnálatból lesz velem.

-Minek neked gyógyszer? -emeli fel a mellettem lévő dobozt, benne lévő tartalmával együtt.

Akkor jöhet a hazugság?...

Elő kotortam a táskámból az egyik füzetem és tollam, majd rá írtam.

"Fáj a torkom. Az orvos adta, hogy vegyek be belőle" -mutatom felé a lapocskát.

Szívem majd kiugrik a mellkasomból, ahogyan méregeti a lapra írt betűket, s végül egyenesen szemembe néz.

Sötét barna szemeiben el tudnék veszni, de ő ezt megszakítva, letörli az arcomon épp legördülő könnycseppet.

-Tehát... Tegnap azért nem szóltál hozzám, mert fájt a torkod? -teszi fel kérdését, mire igenlő választ adok. -Akkor nem haragszol? -érdeklődik tovább. Kérdésére megrázom fejem.

Egy ideig ismét beállt köztünk a kínos csend, így elkezdtem összeszedni az előpakolt holmim.

Már a tollat tettem vissza táskámba, mikor Kook váratlanul a kezemre fogott.

-Jég hideg vagy, miért nem kerestél magadnak valami váltó ruhát hogy ne a vízesben legyél? Meg fogsz fázni. -oktat ki.

Szuper. Vehetem elő a papírt ismét.

"Nem akarom más ruháját felvenni. A végén felismerné rajtam a tulajdonosa. Jó ez." -írok a lehető leggyorsabban mégis a legolvashatóbban.

-Legalább kelj fel a hideg földről és gyere a radiátorhoz. -áll fel mondata közben és mutat a mellette lévő meleg fűtő testre.

Aprót bólintva kúsztam oda, és guggolva dőltem a radiátornak. Olyan jó meleg.

-Egyébként... Kérlek ne haragudj a tegnapiért. Tényleg nem kellett volna kiabálnom veled. -vakarja kínosan tarkóját JungKook, nekem pedig óriási bűntudatom lett. Hazudtam neki, és egy idő után tuti rá fog jönni, akkor pedig szívhatom... De most már késő lenne visszavonni. Mit mondhatnék? "Bocsi JungKook, mégsem torok gyulladásom van. Valójában autóbalesetem volt és egy kurva nagy szilánk elvágta a hangszalagjaim."

A váratlan becsengőre megugrottam kicsit, amire JungKook a kedves ki is nevetett.

-Menjünk. -nyújtja fém a kezét, hogy felsegítsen.

Lassan tettem kezem övébe és fix elpirultam tekintetétől, de csak sikeresen felálltam, így együtt indulhattunk vissza órára.

-Várj. -állít meg a terem ajtaja előtt Kook. -Itt a pulcsim, vedd fel, meg ne fázz. -nyújtja át nekem az óriás fekete ruhadarabot.

Egy bólintással köszöntem meg és vettem át tőle, s mielőtt beléptem volna fel is kaptam magamra.
A pulóver teljesen elfedett és kétszer akkora lehetett mint én.

Már a helyünkön ültünk mikor újra megszólalt.

-Cuki vagy benne. -súgja fülembe és mintha semmit nem mondott volna, nézett vissza a tanárra, én pedig próbáltam nem rák vörösre pirulni.

Ha mindent összevetek jó megoldás volt ez az apró hazugság. Persze csak rövid megoldás. Valamit ki kell találnom két hét múlvára. Egy-két hétig a torokgyulladás elmegy, de utána mi lesz?