ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

10.🔇

"-Rendben, leülhetsz, de vedd le azt a sálat kérlek, idebent nincsen hideg. -mosolyog a nő kedvesen. Oh baszki, nekem végem..."

Ha most leveszem a sálamat, mindenki látni fogja az a kurva nagy, ráadásul elég friss heget a nyakamon, én meg nem akarom, hogy megbámuljanak. Fasza. Már most mindenki engem néz...

A kezem lassan indult meg a sál felé, hogy levegyem.

Tényleg nincs szerencsém és az élet mindennel is ki akar cseszni velem. -fut át az agyamon és ezzel már le is szarom, hogy mi lesz ezután. Végül is lehet el akartam titkolni az idők végezetéig, hogy egy hülye baleset miatt néma lettem, de már teljesen mindegy, hisz leszarom, hogy ki mit gondol rólam.

Már meg is markoltam a sálamat és húztam volna le magamról, mikor kopogtak és valaki kihívta a tanárt, így egy kis időre megúsztam.

Mindenki engem bámult ugyan, de a sálam nem vettem le amíg nem volt muszáj.

A tanár hamarosan visszajött és olyan szomorú fejet látott, mintha azt mondták volna neki, hogy elgázolták a kiskutyáját.

-Na, gyerekek, kezdjük is az órát. -mondta a tanár miután még vagy öt szomorú tekintettel díjazott. Ha nem csal a megérzésem, akkor most mondták el neki, hogy én ugyan meg nem fogok szólalni az óráján. Persze lehet tévedek és tényleg a kutyáját ütötték el ami lehet nincs is. Inkább a tekintetéből kiindulva a gyerekét. Vagy a gyerekét és a kutyáját is elütötték.

Na jó, nem tudom, hogy mi a fenéért agyalok ilyen morbid dolgokon, de amióta majdnem elgázolt egy kamion csak ilyenek járnak a fejemben, hisz bármikor bárkivel megtörténhet az ilyen, még egy kutyussal is, ami ráadásul a tanáré. Jó, jó, ezt be kell fejeznem...

Hogy elfelejtsem gondolataim, végig néztem az osztályon és csak az emberek hátát, vagy arcának oldalát láthattam, hisz leghátul ülök, de így is megvolt már mindenkiről egy általam alkotott kép.

Mikor a mellettem ülőre néztem, ledermedtem.

JK volt az. A tetováló szalonból. Tehát ő is énekel és be is jutott ide? Bár ezen nem kéne így csodálkoznom, hisz jó hangja van, amikor hallottam, már akkor megállapítottam.

-Mi az Jimin, csak most ismertél fel? -fordította oldalra a fejét JK, így szembe volt velem.

Nem akartam bambulva bólogatni neki mint egy idióta, így gyorsan elkaptam róla a tekintetem és előre figyeltem a tanárra, aki fogalmam sincs, hogy miről hadovált éppen.

-Szerencsés vagy, ugye tudod? -kérdezi a mellettem ülő rohadt közel hajolva hozzám, én meg ismét rá nézek egy elég értetetlen fejet vágva.

-A tanár általában ha kijelent valamit, meg kell tenni, különben biléta jár, neked mégis elengedte, hogy rajtad maradjon a sál. -mutat a nyakam köré tekert anyagra.

Hú ha, mekkora szerencsém van...-gondolom magamban szemet forgatva.

-Ráadásul az egész osztályból neked van a legjobb hangod, amiért majdnem minden diák odavan. -próbál hízelegni, de ezzel pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem.

A torkomba egy gombóc nőtt és a szemeim lehunytam, hátha le tudok nyugodni, de nem nagyon sikerült, így felpattantam a helyemről és a kirohantam a teremből, meg sem állva a mosdóig, ahol bezárkóztam a leghátsó fülkébe.

Leültem a földre és a hideg csempének dőltem. A telefonom a zsebemben volt, amit elő is vettem, majd olvasni kezdtem a rajongóim üzeneteit, amit az elmúlt egy hétben írtak. Mindenki aggódott értem és a hangomat akarták.

Higgyétek el, a hangomat én is akarom...-gondolom magamban és eldöntöm, hogy posztolni fogok. Ha még van valaki aki aggódna értem, az tudjon valamit.

"Sziasztok! Bocsánat mindenkitől, hogy egy hétig nem jelentkeztem, mikor megígértem, de sajnálatos módon az életem elég nagy fordulatot vett a pár nap alatt. Többet nem fogok kitenni dalt, live-olni, énekelni, vagy posztolni. A csatornámon nem lesz több tartalom, sajnálom."

A szöveget vagy kétszer újra olvastam, de még így is úgy gondoltam, hogy ki kell ezt tennem, így meg is tettem. Kiraktam, majd zsebre vágtam a telefonomat és könnyes szemekkel, a gondolataimba merültem.

Igaza van JK-nek. Csodás hangom volt, de már senki nem hallhatja. Imádtam énekelni, de már sosem tehetem. Imádtam az életem és imádtam az álmomat. Imádtam a minden napjaim, mivel beszélgethettem a rajongóimmal, akik minden nap megmosolyogtattak a kedves üzeneteikkel és imádtam mindent amim volt, de most minden elveszett.

Nem tudok énekelni, még csak beszélni sem. Nem érhetem el az álmom és minden elbaszódott amiatt a hülye baleset miatt.

Ha nem vettek volna fel csak jövőre, akkor nem történik meg a baleset, nem sérülnek meg azok a kurva hangszalagok és még mindig beteljesíthetném az álmom! Ha nem lett volna jó az a péntek 13. A 13... Az tehet mindenről. Mindenről! Ha az akkor nem történik meg, akkor mindez nem lenne így.

A csuklómra néztem, amin ott virított a 13-as szám és ebben a pillanatban óriási gyűlölettel néztem. Soha többet nem akartam látni ezt a számot. Soha!

Felkeltem a földről és kicsaptam a mosdó ajtaját, majd nagy erővel vertem az egyik csap feletti tükörbe, ami így összetört. A szilánkok a csapba és a földre estek, míg az én ökölbe szorított kezem vérezni kezdett.

Egy csepp, majd még egy és még egy vércsepp esett a csapba, én meg csak a szilánkokat néztem, majd a 13-as számot a csuklómon.

Nem akarom ezt ide. csak bajt hozott az életembe. Nem kell nekem 13-as tetoválás. Nem kell nekem ez a szar élet. -tomboltak bennem a gondolatok és kezembe vettem egy nagyobb tükörszilánk darabot.

Olyan erősen markoltam a szilánkot, amennyire csak tudtam, majd erőből kezdtem vágni vele a kezemet, pontosabban a 13-as számot.

Egyik vágás követte a másikat, és csak akkor álltam le, mikor már a véremtől egyáltalán nem láttam a fekete számot, de lehet rosszul tettem és gondolnom kellett volna a következményekre, de valahogy amikor elkezdtem, nem nagyon érdekelt, hogy meghalok e.

A vérem megállás nélkül ömlött a kezemből, én pedig erőtlenül csuklottam össze.

Látásomat sok kis fekete folt díszesíti, ráadásul ahol nincs is, az is homályos, hisz a könnyeim nem száradtak fel csak úgy a semmiből.

A kezemet nézem, ahogyan egyre jobban kezdenek sokasodni a fekete foltok előttem, ezzel egyre nagyobb látóterületet elfedve előlem.

Kezdek szédülni és már a kezemet sem tartom, csak le van esve magam elé a földre.

Csak egy pillanatra hunytam le a szemem és adtam át magam a sötétségnek, de mikor újra kinyitottam a szemem, már a padlón elterülve feküdtem.

A két kezemet láttam, mik fejem mellett voltak, oldalas fekvésemben és a fehér csempét, mit a vérem egyre jobban pirosra festett.

Tompán a távolból a helyiség ajtajának csapódását hallom és mintha egy fekete alak közeledne felém.

Nem látom rendesen, de valamit nagyon tátogott, arcán pedig aggódás tükröződött. Talán a nevemen szólít, de nem hallom, pedig már mellettem térdel.

A fejemet ölébe veszi és aggódóan szorítja kezét vérző csuklómra. Kíváncsi voltam, hogy ki az és mi lesz most velem, de minden elsötétült előttem és újra már nem voltam képes kinyitni a szemeim.