ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

39.🔇

A levél legvégén a jelentkezési időszakasz állt, amibe a mai nap is beleesik, és mivel még van időm a kiszállításig, így úgy döntöttem, hogy elmegyek a kórházba. Ha nem teszem meg ma, lehet valaki más megelőz és a végén elúszna ez a lehetőség. Tudom, talán jobban át kellett volna gondolnom. Talán szólnom kellett volna anyának. Talán hülyeségnek kellett volna gondolnom, de mit érhetünk el az életben, ha nem vetjük bele magunkat néha az ismeretlenbe és nem csapunk le egy jónak tűnő lehetőségre? Lehet zsákutca, de mit érek el az életemben, ha nem próbálkozom?

Tegyük fel hazugság a teszt. Vagy balul sül el és még szar a készülék. Hangom már nincs, nem tud elvenni egy olyan dolgot amit már elveszítettem. Maximum néma maradok. Nagy ügy, legalább megpróbáltam. Ha pedig mégse a legrosszabb esetet nézzük, hanem már az egy fokkal jobbat, akkor nem hazugság a találmányos szar és a pénzt akkor is megkapom, ha az orvosok balfaszok. Aztán ott a legjobb opció. Kapok pénzt, és ami a legfontosabb, lesz egy gép rajtam amivel megértethetem magam sokkal egyszerűbben, mint a jelenlegi helyzetemben.

Na ugye, hogy logikusan gondolkozom? Nem vagyok olyan aki megy a sötétben a saját orra után, nem sejtve, hogy szakadékba zuhan e. Nem vagyok már olyan kisgyerek, aki nem tud érett döntést hozni az édesanyja nélkül. Munkám van. Igaz, nem éppen túl sok ideje, de van. Meg tudtam azt is oldani egyedül, ezt miért ne tudnám?

A kórházhoz érve egyből a recepcióhoz sétáltam, és az előre lapra írt szövegemet az ott levő hölgynek adtam.

-Nyolcadik emelet balra, a folyosó végén jobbra. Kérem ott várakozzon a többi jelentkezővel. Az orvos oda fog menni. -kapom a választ a nőtől, ami eléggé megrémít. Nem a szint, nem az útirány, hanem a többesszám a "jelentkező" szó végén. Ezek szerint nagyon nem vagyok egyedül. Gondoltam hogy lehet lesz rajtam kívül egy-két ember, hisz az nem lehet, hogy egyedül leszek, azonban arra nem számítottam, hogy a nyolcadik emeleti folyosó bal szárnyában lévő várakozó tele lesz emberekkel. Ha meg lett hirdetve és ennyi embert elért, akkor én miért nem tudtam róla? Ha nem ájulok be a suliban és kerülök le a dokihoz, nem is értesülök erről az egészről. Őket mégis ki értesítette? Minden némát felkerestek a városban, vagy mi?

Lassú léptekkel közeledtem a tömegbe, és az óriási csendnek köszönhetően egyértelmű lett számomra, hogy ezek mind erre a kísérletes szarra jöttek. Már 2 ember is zajt csinál ha várakozik, ezek viszont vannak vagy 50en, mégis hallani lehet a légy zümmögését, ami csak két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy nem mer senki megszólalni, mivel senki nem ismer senkit és mégis csak egy kórház 8.emeletén vagyunk, ennek viszont elég kicsi a valószínűsége. Tehát a második lehetőség mellett voksolok, ami azt takarja, hogy mind néma, akár csak én.

Egyesek közt kézjeles beszélgetés folyik, mások a saját kis világukba elvonulva, zenét hallgatnak, olvasnak vagy telefonoznak. Én is csatlakozom a várakozók köreibe, és hely hiánya végett, egy kényelmesnek tűnő sarkot választok az ablak mellett, ahol meghúzhatom magam, míg meg nem érkezik a doktor.

Nem kellett olyan sokat várni, és ez idő alatt az is beugrott, hogy mivel nem csak egy időpontot adtak meg a jelentkezésre, hanem egy elég tág intervallumot, így nagy eséllyel már több embert, vagy akár csoportnyi vállalkozót behívtak azelőtt, hogy én ideértem volna. Mivel lap nincs nálam, és telefonom még mindig nem lett hirtelen a semmiből, így erről a gondolatomról senkivel nem tudtam beszélgetni. Nem mintha annyira szívesen mennék oda egy vad idegenhez és kezdeném neki felvázolni a gondolataim széles skáláját.

-Üdv mindenki, csendet kérek! -érkezik meg a doktor egy nagyon gáz poén kíséretében amit a vele egy korosztályú 40-es 50-es éveikben járók értékeltek is, egy nagyobb mosollyal, én viszont csak felhúzott szemöldökökkel vártam a folytatást, azzal a gondolattal, hogy ez valami őrültek háza, és talán jobb lenne lelépnem innen minél előbb.

-Jó, jó, elnézést kérek emiatt, úgy látom nem mindenki kezelte viccként, remélem nem bántottam meg senkit, na de akkor kezdjünk is bele. Akinek a nevét felolvasom, az kérem fáradjon a mellettem látható kollégám mögé, aki majd elvezeti önöket egy kórterembe, ahol értesítjük önöket a továbbiakról. -magyarázza az orvos, kezében egy dossziéval és elgondolkoztam azon, hogy honnan tudják ezek minden jelentkező nevét? Először arra gondoltam, hogy a suliorvos adta le a nevemet, de mivel ezt nem tartottam valószínűnek, és tovább tanakodtam, be is ugrott az információ. A recepción amit adtam a nőnek papír, rajta volt a teljes nevem. Ha helyesen gondolom, akkor minden megérkezőnek elkérték a nevét, aki nem adta volna meg magától, ezeket össze gyűjtötték és máris van egy listájuk az itt várakozókról. Sőt, ha benne vagyunk a kórházi rendszerben, márpedig én benne vagyok, akkor még több adatot össze tudtak halászni rólunk.

A nevek egymás utáni felolvasása egyértelműsítette bennem, hogy nem betűrendi névsor hanem nagy eséllyel érkezési sorrend szerint hívnak be minket. Erre onnan jöttem rá, hogy:
1. Nem abc-s sorban mondták a neveket
2. Olyanokat szólítottak akiknek 90% a várakozóknak kihelyezett székeken ült, ami azt jelenti, hogy hamarabb itt voltak és jutott nekik ülőhely.

Természetesen amint felállt valaki, egy eddig állva várakozó egyből a felszabadult ülésekre vetette magát. Ki tudja mióta várakoznak itt?

Egyszerre 20 nevet olvastak fel, aminek először örültem is, hiszen ha negyed óránként megtennék ugyan ezt, akkor tök hamar sorra jutnék. Hát...nem tették. Egy bő óra már eltelt mire újra felbukkant az orvos egy másik asszisztensével és újabb 20 nevet soroltak fel, amiben még mindig nem voltam benne, de ha számításaim helyesek, a következőben benne lehetek. Észre se vettem eddig a hónapok múlásával, hogy a megfigyelő képességem szinte duplájára nőtte ki magát. Erre persze a több órás várakozás alatt volt időm rájönni. Az emberek akik tudnak beszélni, persze nem mind, de többségük egymással van elfoglalva vagy éppen 1-2 emberrel egyszerre és a figyelmüket a beszélgetés teljesen leköti, még ha csak telefonon van is. Viszont most hogy nem tudok beszélni, így nem nagyon szerzek barátokat se, sokkal több időm van idegeneket megfigyelni. Természetesen nem lett belőlem kukkoló, de sokkal jobban megfigyelek valakit, valakiket, mint ezelőtt. Milyen ruhát hord, hogy néz ki, milyen a testtartása, ha tudd beszélni, akkor milyen a hangja, a hangszíne és egyéb ilyen számomra teljesen jelentéktelen információ, amiket mindet el tudom raktározni magamban majd összehasonlítani őket egymással.

Ez a tudásom természetesen a természetre is vonatkozik. A fák formája a levelek mozgása a...

-Park Jimin! -hangzik a nevem és a hangos szóból ítélve nem először. Pont időben. Ha gyorsan végzek, még lesz időm mindent 6óra előtt kiszállítani.