ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

43.🔇

A napok teltek és velük együtt a hónapok is. A futárkodás, a kórházi terápiák és az iskolai mindennapok szinte teljesen megszokássá váltak. Mintha eddig is így lett volna. Először iskolában vagyok, onnan egyenesen megyek a kórházba, ahonnan a kiszállítás, majd haza. Otthon tanulok még és irány az ágy.

Két hónap telt el azóta, hogy elkezdtem a kórházi kezeléseket és felkészítési terápiákat. Azóta kétszer is volt fizetés, bár csak a futárkodásomért. A kórházi fizetségre várni kell. Nem olyan mint egy átlagos meló, ahol havonta megkapod, hisz akkor a páciensek simán leléphetnének ha nem akarnak több pénzt keresni. Csak akkor kapjuk meg az összeget, ha már minden megvan. Aki hamarabb kilép, az cseszheti a fizetséget. Ilyen egyszerű.

Minden esetre már így is összegyűlt a pénz egy új telefonra, aminek hála ismét egyszerűbben tudok kommunikálni Taehyunggal és a többiekkel, akiket egyre jobban kiismerek. Yoongi nem szokott írni, Namjoontól én kérhetek bármikor segítséget, Jin az instagram posztjaimat, amit iszonyat ritkán, de elkezdtem kirakni, kritizálja. Hobi pedig általában táncolni szokott hívni, és a saját koreográfiáit küldözgeti. Nagyon ritkán hétvégén bele is egyezek egy-egy táncos gyakorlásba. Végül is sosem árt, ha fitt az ember.

Jungkookkal pedig...nem is tudom hogyan fogalmazzak... Igazából nincs vele semmi. Ugyan még le van tiltva, de az idő sok mindenre jó. Két hónap alatt lenyugodtam és volt időm összevetni a dolgokat magamban. Lehet tudni akart mindent, és elég durván megbántott a szitkaival, de...amikor kellett segített. Jogos volt tőle, hogy tudni akarta mi történik velem. Bár eleinte egyáltalán nem értettem miért is kellene neki elmondanom bármit is, de azóta máshogy látom a dolgokat. Végül is megmentette az életem...Segített amikor csak tudott és ott volt. Joga van tudni a dolgokról, hisz aggódik. Biztosan megannyi kérdés van a fejében, amit meg kellene válaszolnom neki...

Mellesleg amúgy is ki fog derülni ez az egész... Már nincs olyan sok időm és úgyis megtudják mi a helyzet. Éppen ezért ezt megelőzve TŐLEM kell hallaniuk először az igazságot, nem pedig netes pletykákból. Muszáj, hogy tőlem hallják... Hiába nem vagyok felkészülve rá, most már muszáj lesz... Taehyung áll hozzám jelenleg a legközelebb, hisz vele minden nap chat-elek, így úgy döntöttem, hogy neki mindenképpen ki szeretnék tálalni, így áthívtam hétvégére...De nem csak őt. JungKooknak is hagytam egy cetlit a táskájába a címemmel, és egy üzenettel, amiben bocsánatot kérek és jelzem neki, hogy szombaton ha még érdeklem, akkor kitálalok neki, és megmagyarázok mindent.

Addig már csak két napom van... Már csak két nap... Mit 'mondok' majd nekik?
Figyu skacok: egy balesetben elvesztettem a hangomat, úgyhogy csak kegyelemből maradtam meg a suliban, amúgy meg nem elég, hogy énekelni nem tudok, de beszélni sem. Sosem leszek idol, és szégyent hozok az idol képzőre, hogy némaként járok oda. Azért nem mondtam el, mert ha már több ember is tudja, az nem titok, kiszivároghat és nem voltam felkészülve arra, hogy mindenki engem bámuljon a suliba, de már úgyis mindegy, mert így is mindenki engem néz, hogy mégis hogy lehetek ilyen beképzelt, és miért hordok sálat.

Persze. Szuper magyarázat.

Amúgy sem tudom majd MONDANI nekik... Terveim szerint majd leírom egy papírra...

-Mr Park. Figyel rám? -ráz ki gondolataim közül az előttem álló nővér, mire rá kapom a tekintetem és lassan bólintok, mikor realizálom, hogy figyelni kéne...

-Hunyja le a szemét, és képzeljen el egy rétet. -kezd bele szokásos meséjébe. Mindig ez van. Azt hiszem az agyi funkcióinkat erősítjük ezzel. -A réten sétál és ott van magával még egy személy. Sétálnak előre és meglát egy tavat. A tó tükör tiszta, rajta hajók. Három hajó. -ahogyan pontosítja mondatait, úgy tisztul a képzelet kép előttem, és művészi pontossággal látok mindent. -Mellette egy ház. Fehér színű, ablakaiban cserepes piros virágok. A bejárathoz, ami előtt egy erkély van, hat lépcsőfok vezet fel, betonból. A maga mellett levő mond valamit: "Szép a táj". Maga pedig válaszol. Mit mond? Gondoljon rá erősen és képzelje el, hogy kimondja. Ha megvan, bólintson és nyissa ki a szemét. -kapom a következő utasítást, amit pontosan úgy, ahogyan ő mondta, meg is teszek.

-Rendben, akkor most felhelyezem ezt a készüléket a fejére. -mutat fel egy drót és fém köteget, amik mintha egy sapkát képeznének. -És erősen gondoljon arra amit mondani szeretne. Elég ha válasza egy szóból áll. Mondjuk ha azt akarja, hogy alma, ne az alma képére gondoljon, hanem arra, hogy azt kimondja, érti? -magyarázza a nő, miközben a műszert felhelyezi a fejemre.

Én egy félig ülő helyzetbe tett ágyban fekszem. Műszerek a kezemen, mellkasomon, és minden egyéb létező helyen, ahol életfunkciókat nézhetnek, vagy mit. Fogalmam sincs mire a sok drót, de mindegyik összeköt egy képpel, szóval biztos fontosak.

-Rendben, most gondoljon rá erősen! -utasít a nővér.

Szememet lehunyom, és elképzelem ahogyan válaszolok anyának. "Tényleg az"

-Erősebben kell rá gondolnia! Koncentráljon! -szól rám a hölgy, így mégjobban próbálkozok. Elképzelem a teljes helyzetet elölről, majd azt ahogyan beszélek. Újra beszélek. Még a hangomat is hallom, amit olyan régen nem hallhat senki.

-Ez lesz az! -kiált fel a nővér, ezzel kirázva a gondolataim közül, és lihegve kinyitom a szemeim, majd rá nézek. Nem kicsit megerőltető az, hogy gondolattal működtessünk valamit. Hiába várok valami választ, hogy most mi a fasz van, és miért kellett kiabálni, magában kezdett motyogni, a műszereket nézve, jegyzetelgetve és még a dokit is ide invitálta, de még csak rám se nézett közbe.

-Doktor úr, sikerült neki! -mutat a műszerekre a nővér, és magyaráz valamit a most érkező orvosnak.

-Meddig tartotta fent? -kérdez vissza a doktor.

-15 másodpercig.

-Ez is jóval több mint a többi. Kérdezte már tőle mit akart kiíratni, hogy biztosan az e?

-Még nem.

-Kérdezze meg. És alapos vizsgálatot végezzen rajta, mint a bemenetelinél, hogy volt e valamilyen hatása. Minden adatot töltsön fel a felhőbe minél hamarabb.

-Rendben.

A doktor úr a parancsok kiadása után egyből elviharzott egy másik helyre ahonnan szólították, és még mindig nem kaptam magyarázatot. Azt se tudom mit jelzett ki a gép.

-Írja le ide, hogy mit képzelt el. Mi volt az amit mondani akart. Addig elkezdem megvizsgálni. -fordul felém a nővér és egy tollat, papír társaságában nyom a kezembe.

"Tényleg az" -írom a lapra, majd fáradtan dőlök vissza a helyemre. A nő megvizsgálta a légzésem, a reflexeim, az agy működésem, a pulzusom, és még vért is vett tőlem.

-Pihenjen. Mindjárt vissza jövök. -utasít egy kedves mosollyal a nő, majd elsiet. Pihenjek mi? Nem rossz ötlet...