ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

71. 🔇

FIGYELMEZTETÉÉÉÉS!
Szerintem nem durva jelenetek találhatóak a rész végén, aki félős, vagy még nagyon fiatal az ne olvassa vagy csak saját felelősségre! 
Jó borzongást így halloween után, kicsit megkésve ezzel a kijelentéssel!
------------- 

Miután Jungkook bevette a gyógyszereket és sikeresen elaltattam a 180 centis csecsemőt, ráírtam Sanghunra, --az azóta feltöltött telefonomról-- hogy ma már nem hagyom ki a találkánkat, úgyhogy az alvó Jungkookot délután egy szó nélkül magára hagytam és házhoz hívtam a fiatal dokit, aki egyenesen az ő otthonába vitt. 

Sanghun már a kocsiban elkezdte mesélni hogy milyen újításai vannak a kütyüvel kapcsolatban, és most éppen azon dolgozik hogy vízálló legyen, hisz az nem lenne szerencsés ha egy csepp víznek hála kisütné az agyamat. 

Amint megérkeztünk a házába, neki kezdtem a mesélésnek és mire a végére értem, már eltelt egy teljes óra, Sanghun viszont sosem volt sietős. Annak a híve, hogy "jó munkához idő kell", és "alaposhoz mégtöbb". Ez végül is részben igaz, ráadásul hála az égnek éppen ezért türelmes is és sokkal biztonságosabbnak is érzem a dolgot. Sanghun mindenre gondol. Kényelem, biztonság és hatékonyság. Öröm vele "megalkotni" a kütyüt.

Miután végeztünk Sanghunal, vissza mentem Jungkookhoz és írtam anyának, hogy még nem megyek haza mert őt ápolom. 
4 teljes napig rosszul volt, ami azt jelentette hogy végül egész héten egyikőnk se ment suliba.

Végül vasárnap sikerült haza indulnom, úgy hogy Jungkook még akkor se akart elereszteni maga mellől, de elég jó érveim voltak, így be kellett látnia hogy muszáj hazamennem. 
Az érveim közt voltak olyanok, hogy:
"Anyát egész héten nem láttam, csak én vagyok neki, szüksége lehet rám"
"Jövőhéten már megyünk suliba, ráadásul nagyon sok vizsgánk lesz. Haza kell mennem a könyveimért, amiket hétfőn a suliba viszek"
"Az oké, hogy napok óta az ő ruháit hordom, de suliba nem tehetem meg, hisz nagyok rám a göncei és feltűnő lenne, számomra pedig kínos" 

Bár ezek közül kettőre is talált "nagyon jó" választ, abba, hogy anyával is akarok lenni, nem talált kifogásolni valót. Tudom, hogy hiányzik az anyja és bármit megtenne azért hogy újra eltölthessen vele némi időt, vagy egyen a főztjéből, mert év elején beszéltem vele róla, szóval TUDOM, hogy megérti; én miért akarok hazamenni anyához. 

Lényeg a lényeg, hogy végre hazajutottam. 
A házba belépve egyből megcsap az az ismerős illat, ami mindig belengi az otthonunkat és azt hiszem a ruháimat is, azonban már kívülről feltűnt hogy a függönyök el vannak húzva, ahogyan beértem a házba, pedig mégjobban szembetűnő a félhomály.

A kinti fényhez képest, szinte semmit se látok és idő mire a szemem hozzászokik a sötétséghez. Ilyenkor, mikor haza érek, sose tudom mi lenne a helyes eljárás. Ha zajt csapok, és tudatom anyával hogy haza értem, vagy ha csendben lopózom és elé lépek. Hisz ha hangoskodom, hiheti azt hogy betörő vagyok, de ha meg hirtelen megjelenek előtte, akkor meg azzal ijesztem halálra szegényt. 

A lámpa feloltása mellett döntök, így mindkét végletet elkerülöm és a cipőim levétele után a konyhában nézek körül. Jungkook küldött gyümölcs kosarat anyának, ami elég nagy hülyeség mert semmilyen alkalom nincs amire adhatná, és nem is a szeretőm, szóval....áh, mindegy. A lényeg, hogy leteszem az asztalra és a táskámmal együtt fel indulok az emeletre. 

Sunghun tegnapelőtt átadta az első prototípusát a kütyünek, amit a szobámban gondosan elő is veszek, ügyelve arra hogy semmi baja ne essen. 
Igen, tudom elég nagy hülyeségnek hangzik, hogy hazahozhattam, mikor legutóbb is ebből volt a botrány, de most nem lesz. Tényleg nem. Nem fogom felvenni csak amikor senki sincs a közelemben és Sunghun-al egy csomó szabályt lefektettünk, ráadásul nála többször teszteltük, szóval elméletileg jó. Lassan pedig itt az ideje bemutatni a prototípust, úgyhogy muszáj megismerkednem a ketyerével, hogy biztosan jó e, és miben praktikus, vagy miben kell fejleszteni. 

A szobámból egyenesen anyáé felé veszem az irányt és a síri csendben suttogást kezdek hallani. Anya az. Nem értem mit mondd, de ahogyan közeledek, úgy élesedik hangja. Azonban nem koreaiul beszél az hét szentség, mert semmit nem értek belőle. Egy szót se. De azt is meg tudom állapítani hogy nem angol, nem észak-koreai, nem japán és nem kínai. A többi nyelvet nem ismerem fel hallásra de ezeket igen. Ráadásul anya tudtommal ezek közül amúgy se tud egyiken sem. 

Az ajtaja alól halvány fény szűrődik ki, és ahogyan benyitok, meglátom hogy gyertyákat éget. Körbe állította őket ő maga pedig a kör közepén ül valamilyen mintán amit maga alá rajzolt...vagy talán festett. A földet nézi, törökülésben van és nem látom az arcát mert sötét haja eltakarja. Mégis mit művel?

Lassú kézmozdulattal, hosszas gondolkodás után a mellettem levő falapon kopogtatok halkan. Nem akarom megzavarni abban amit tesz, de tudatni akarom vele, hogy itthon vagyok és nem szólhatok hogy: Hé anya, itt vagyok, helló. 

Viszont az óvatos kopogásom nem hallja meg, így behajtom az ajtót és sarkon fordulok. Nagyon bele lehet merülve, majd ha végez, akkor köszönök neki. 

-Mit mondasz? -hallok meg végre egy számomra is értelmes, suttogó mondatot anyától, de ekkor már majdnem a lépcsőhöz érek, mégis megtorpanok. -Itt van? -folytatja anya, majd hirtelen puffanások, mintha a gyertyák dőltek volna el, aztán a padló recsegése, az ajtó csapódása, pár pillanattal később pedig már a felém rohanó anyámat látom. De nem két lábon. Bevillan a kép, amit hónapokkal ezelőtt az egyik este láttam. Azt hittem csak álmodtam. Pont olyan most, mint akkor. 

A szám eltátom aprót, az "anya" szót akarom tátogni, de nem tudom formázni ajkaim. Ledermedek. Szemeim bekönnyesednek, így anya elmosódott képe ront nekem. 

Nem tudom mi történt. Én fekszem, ő rajtam ül, és a lépcső alján vagyunk. Lelökött?

Folynak a könnyeim, a fülem sípol anya pedig visít. Nem értem mit, nem értem, pedig nagyon akarom. A sálamat először kilazítja és ránéz a nyakamra, majd a kezét rá szorítja, éles körmeit a bőrömbe vájja, és csak szorít. 
Nem kapok levegőt, és hiába próbálom eltolni magamtól anyát, ő többször is fel elemeli majd földhöz csapja a fejemet, jelezve hogy ne ellenkezzek.

Életemért küzdve kezeimmel hadonászni kezdek, véletlen megütöm Őt, így oldalra dől, a szorítás pedig megszűnik. Viszont ez nem tart sokáig, vissza mászik rám, megfogja a sálam két végét, ami a nyakam köré van tekerve és két ellentétes irányba meghúzza. A sálamat tartva fogja le kezeim és úgy folytogat. 

Az arcomba mászó, eltorzult képe egyre homályosodik és fekete pontok kezdenek kergetőzni a látóteremben. 
A...anya...miért? 

Tompa puffanást hallok, de nem tudom merről jöhetett. Valami nedves folyadék van a fejem alatt, és pár perc múlva megszűnik a nyomasztó érzést. Mintha anya egyszer csak eltűnt volna rólam. Meghaltam?...