ℍ𝕒𝕟𝕘 𝕟𝕖́𝕝𝕜𝕦̄𝕝 |𝐉𝐢𝐊𝐨𝐨𝐤 𝐟𝐟| [B̶e̶f̶e̶j̶e̶z̶e̶t̶t̶]

8.🔇

Anya végül elfogadta a terápiás kezelést, vagy mi a rákot; én pedig áldásom adtam fejére, hogy ilyen gondoskodó és ennyie érdekli a már halott fia, azaz én.

Nem tudok beszélni, sem énekelni, így már semmi sem érdekel.
Már vasárnap van, de én még mindig infúzión kapom a kaját, mert enni nem vagyok hajlandó és eleve csak valami pépes cuccot ehetnék.
Az előző két napom üléssel telt. Ültem az ágyamba a sötét kórházi szobámban és üres tekintettel bámultam magam elé.

Anya próbált életet lehelni belém, de mindhiába. Feleslegesen próbálkozik. Nem tervezek újra talpraállni és mosolyogva folytatni. Nem vagyok már erre képes. Vége van.

Az orvos délután mosolyogva trappolt be hozzám és bámult meg párszor, majd állapította meg, hogy a sebeim nagy része begyógyult, tehát az estét már a saját ágyamban tölthetem.
Fasza.
Még el is várják, hogy hazajussak valahogy, mi?

Olyan szívesen visszaszóltam volna a dokinak, hogy repülő vagy helikopter nincs e szabad, ami hazadobna, de mivel nekem már csak a kussolás maradt egész életemre, így muszáj voltam nem szembe menni a "természet rendjével" és nem megszólalni hangszalagok nélkül. Nem mintha lett volna más választásom.

Anya aztán összepakolt mindent és még is indulhattunk.
Nem szóltam egy szót sem, de még csak nem is pötyögtem neki semmit, csak úgy ahogy eddig is, bambultam magam elé, úgy sétáltam ki a kórház épületéből.

-Gyere szálj be. -int anya a már megjavíttatott autója felé, de nem mozdulok.
Csak megrázom a fejem és megindulok gyalog.

A házunk rohadt messze van, de hát nincs más út. Autóba fixen nem ülök mégegyszer, ki tudja, mi lenne a következő. Bár életcélom már nincs, így mást nem nagyon tud elvenni tőlem ez a kurva élet, de biztos megoldaná valahogy ezt is a sors.

Anya úgy tűnik megunta, hogy engem győzködjön, mivel beült az autóba és elhajtott. Gondolom haza. De úgyis mindegy. Ha belegondolok, nem hiányzott hogy az anyám még élet vezető kurzust is tartson nekem a 40 perces sétám során.

Már sötét volt, mikor hazaértem és a sötét utcákon csak az járt az eszemben, hogy ha valami félőrült nekem támad egy késsel, vagy éppen meg akar erőszakolni, akkor még kiabálni sem tudok segítségért. Bár ahogy így belegondolok, nem is biztos, hogy akarnék kiabálni a mostani helyzetemben. Úgy vagyok vele, ha már megtámad valaki, hadd tegye amit akar, ha akar, öljön meg, ha akarja,  vegye el a szüzességem, nekem már úgy is teljesen mindegy. -Ezekkel a gondolatokkal léptem be a bejárati ajtón és rúgtam le a lábamról, cipőimet.

A házban már sötét volt, gondolom anya alszik, hisz alig aludt az egy hét alatt, de tévedtem. Ahogy felértem az emeletre, anya hangját hallottam meg, ahogy beszél valakivel.

Az ajtó mellé sétáltam, majd hallgatózni kezdtem.

-Nem! Nem tehetik ezt meg vele. Annyit küzdött ezért, és a baleset nem az ő hibája ez az egész... Értem, hogy így már nem lehet, de valami esélye mégis van... Igen, igen a tánc. Azt tud. Ha esetleg ott maradhatna... Csak azokon az órákon. Legalább félig had folytassa... Kérem... Kérem szépen, tényleg bármit megteszek... Rendben. Állom, csak kérem had menjen... Rendben. Köszönöm. Köszönöhöm. Nagyon nagyon szépen köszönöm. Visz.hall. -köszönt el anya. Ezek szerint telefonált.

Nem akartam, hogy tudja, hallgatóztam, így osonva mentem át a saját szobámba és feküdtem be az ágyamba az ajtónak háttal.

Ahogy sejtettem, egy 5 perc se telt el, de anya benyitott.

-Azt hittem, már sosem érsz haza. Aggódtam...Jó éjt kincsem. -suttogta, majd kiment.

Miért csinálja még mindig ezt? Miért hisz még mindig bennem? Az úton vagy ötször, ha nem tízszer fordult meg a fejemben, hogy egy autó elé ugorjak, akkor mégis miért csinálja még mindig? Örökre elvesztem, mégsem adja fel... Ezelőtt is mindig támogatta a célom és most is próbálja a legjobbat kihozni a dologból és belőlem, de mégis miért, ha én már nem érzem azt, hogy van értelme folytatni? Igaz is... Majd elfelejtettem...Anyára mindig számíthatok.

Egy könnycsepp csordult le arcomon, majd esett párnámra,
s így aludtam el az őszi éjszakába.
(bocsi, ez muszáj volt)

Reggel anya ébresztett szinte hajnalban. Olyan fél hat körül. Én meg csak hunyorogva néztem rá kérdően, hogy ennek mégis mi baja.

-Kelj fel álomszuszék, elkésel a suliból. -keltegetett anya, én hülye meg egy pillanatra elhittem, hogy ez az egy hét csak álom volt és ma van az első napom a suliban, de aztán rögtön rájöttem a szomorú valóságra, miután próbáltam megszólalni és az a fájdalom még mindig ott volt a torkomban.

Unottan feküdtem hát vissza és írtam be a telómba anyának a fejemben kavargó lehetőségeket.

"az a suli ahova jártam tudod ének szakra ott talán tudnom kéne elsősorban beszélni nem hogy még énekelni. mégis minek keljek ehhez? vagy már pakolhatom is ki a szekrénybemből a cuccokat? mert akkor mond meg a portásoknak hogy nyugodtan kidobhatják nekem úgysem lesz már szükségem rájuk"

Miután ezt leírtam, oda nyújtottam anyának, aki figyelmesen végigolvasta.

-Először is, ha már írsz, használj vesszőket és nagybetűket is, mert így nehezebb megérteni, hogy mit akarsz, másodszor meg, azért kell kelned, hogy abba a suliba menj, ahova évek kemény munkájával jutottál be és most ott is tanulj profi táncművészetet. Lehet énekes nem lehetsz, de táncból még lehetsz profi, ráadásul még világhírű is. -magyarázza anya. Oh, tényleg. Akkor ez volt az, amit tegnap ledumált nekem.

"ÍGY, MÁR, MEGFELEL?,,,,,,," -írtam meg neki válaszom, amit elolvasva felnevetett.

-Ha nekem írsz így, akkor tökéletes, de azért a suliban, rendesen. -mondta nevetve és lehúzta a takarót rólam.

-Ideje felkelni, mivel rohadt messze van a suli és metróval megyünk, hisz gondolom ha a kocsi nem, akkor a busz sem jó. Kamionunk meg nincs sajnos. -próbált viccelődni, de nem nagyon sikerült jó hangulatba hoznia.

-Jó, jó. Bocsáss meg. Csak mosolyt akartam csalni az arcodra...-nézett rám boci szemekkel. Néha olyan érzésem van, hogy ő a gyerek és nem én...

Szemforgatva keltem ki az ágyamból, majd megindultam a szekrényem felé valami ruháért, mikor észbe kaptam, hogy van egyenruhánk. De lökött vagyok. Lehet a baleset nem csak a torkomra ment rá, de a fejemben is kavart valamit.

A reggeli rutinomat elvégezve álltam a tükör elé, és néztem meg magam.

Kócos haj, beesett szemek, sápadt bőr, és... és egy bazinagy öltéses heg a nyakam közepén keresztbe. Fasza. Nenél idiótábban nem is nézhetnék ki...

Anyától kértem egy elfogadható sálat,  hogy azzal takarjam a heget, majd ahogy ő mondta, "menő" frizurát csinált nekem, ami elméletileg hétköznapivá tett, de nem bízom anyámban és az ő állítása szerint "menő" hajamban sem.

Miután ezt eldöntöttem magamban, indultam meg anya után, elhagyva a házunkat.