Két bátyám van?!

#49 Nem mondhatom el

Másnap reggel Ryan üzent, hogy értem jön, ezért kicsit több időm volt arra, hogy eltüntethessem a tegnap este nyomait. Kívülről sikerült is, de belülről elég ramatyul éreztem magam. Lassan letipegtem a lépcsőn és felvettem a cipőmet. James a nevemet ordibálta az emeleten és amikor megláttam mérges arcát nevetve siettem ki az ajtón és zártam be, hogy minél több időm legyen. Gyorsan bepattantam Ryan mellé, ő pedig padlógázzal elindult.

- Mi volt ez Amy? - kérdezte a középen helyet foglaló Richárd.

- Össze kaptunk kicsit, mert napokra eltűnt és nem volt pofája dobni egy üzit, hogy jól van. - vontam vállat, de közben egész végig azon agyaltam, hogy mit keres itt. Nancy az egyik oldalán bóbiskolt, gondolom a tegnapi nap kicsit fejbe vágta. A másik oldalán Vic foglalt helyet aki Richárd karjaiban pihent. Ryan észre véve, hogy nagyon agyalok valamin, rátette kezét a combomra és rajta hagyta amitől apró mosoly jelent meg az arcomon. Ettől a tettétől, viszont valaki pont az ellentétét tette. A visszapillantóból láttam, hogy Richárdnak ez nagyon nem tetszik, így hát még jobban élveztem a pillanatot.

Egyesével szálltunk ki a kocsiból és szép lassan szétszéledtünk. Én Nancyvel mentem tovább a földszinten. Bementünk a terembe és leültünk a helyünkre, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nancy leborult a padra és mély álomba zuhant. Én is követtem volna a példáját, de nem volt annyi erőm sem, hogy letegyem a fejem a padra anélkül, hogy ne vágódjon szét rajta.

Az óra közepén hírtelen elkapott a 'mindjárt idepisilek' érzés, ezért kikéredzkedtem a mosdóba. Mikor beléptem a helységbe, Kayla ült összekuporodva a földön ülve. Ijedten néztünk egymásra és miután magamhoz tértem, azonnal letérdeltem hozzá és megfogtam a karját

- Mi történt Kayla? - kérdeztem aggódva. Fogalmam sem volt, hogy mi baja lehet, de nem is ismerem annyira, hogy tudjam.

- Nem mondhatom el. - sírt még jobban.

- Pedig attól jobb lesz. - bíztattam.

- Nem tudhatja meg senki. - nézett rám gyönyörű csokoládé színű szemeivel és bár lány vagyok és nem vonzódom a saját nememhez, még én is eltudtam veszni bennük..

- Ugyan miért nem? - kérdeztem és leültem törökülésbe mellé.

- Mert ismerem az embereket és tudom, hogy csak bántanának, ha kiderülne.

- Nos. Ha ez megnyugtat én nem olyan vagyok. Nyugodtan elmondhatod. - mosolyogtam bíztatóan. Könnyes boci szemekkel hezitált, azon, hogy merjen -e bízni bennem.

- Szerelmes vagyok valakibe. - meredt rám és szemeiben még több könny gyűlt össze.

- És mi a baj ezzel? - nevettem fel halkan.

- Ő más mint a többi. - hajtotta le a fejét.

- Ezt mégis hogy érted? - néztem rá felvont szemöldökkel.

- Ő nem a foci csapat kapitánya. Ő a pom pom lányok királynője. - nézett rám teljesen összetörten, az én szemeim pedig kikerekedtek.

- Victoriára célzol? - kérdeztem még mindig sokkban, mire aprót bólintott.

- Most őrültnek tartasz igaz? - kezdte el újra a szipogást.

- Miért tartanálak? - néztem rá - Victoria is pont ugyan úgy érez, ahogyan te. - mosolyogtam rá - Talán beszélned kellene vele és nem itt szomorkodnod. - böktem meg a vállát a vállammal.

- Nem tőle félek. - nézett le kezeire - Én a többiek reakciójától félek. Hogy kinéznek maguknak és elítélnek, mert nem a kolbira bukom. - szipogta és felnevettem.