Két bátyám van?!

#94 Újrakezdés

Minél több nap telt el annál többet jelentett nekem az a gyűrű, amit Ryan az ujjamra húzott. Nem a jegyességet vagy a házasságot jelentette és ez valahol megnyugtatott, hiszen elkötelezni magad nem megy egyik napról a másikra. Ez a gyűrű képes volt elmesélni a Ryannel való életemet és azt hiszem a kapcsolatunk is erősebb lett.

November:

Elérkezett a kedvenc hónapom. Ebben a hónapban ünneplem a születésnapomat és nem is lehetnék boldogabb.

Anya egyre jobban viseli John hiányát, sőt, ami azt illeti remekül van. Néha beszélgetek Jamessel, de nem igazán aktív semmilyen közösségi oldalon, így nem tudok róla sok mindent.

- Szia kicsim! - köszönt anya a konyhából.

- Szia! - léptem oda hozzá mosolyogva. - Mi jót csinálsz? - kérdeztem és belenyúltam a tálba, majd lenyaltam az ujjamról a nyers csokis tésztát.

- A tortádat. - kuncogott.

- De hisz nem is most lesz a szülinapom. - értetlenkedtem.

- Persze persze tudom jól te kis butus. De gondoltam a szülinapod pontos napját Ryannel fogod tölteni, most pedig tölthetnéd velem. - mosolygott rám, mire átöleltem. - Beszéltem Ryannel és azt mondta, hogy tízre érted jön. Addig bármit csinálhatunk.

- Jól van. - bólintottam.

A torta készen lett és valami istenire sikerült. Miután befaltuk (az egészet!) elmentünk egy cukrászdába fagyiért és kávéért. A következő állomásunk ami egyben az utolsó is volt, egy étteremre esett. Helyet foglaltunk egy asztalnál és úgy éreztem, hogy ennél boldogabb nem is lehetnék. Itt ülök az anyukámmal egy gyönyörű étteremben, hogy megünnepeljük a szülinapomat. De ez nekem nem a szülinapozásról szólt. Ez az újrakezdésről szólt.

A vacsora valami isteni finom volt, de a desszert után muszáj volt elindulnunk. Mikor kiléptünk az őszi hidegbe, egyből megborzongtunk, de nem érdekelt. Imádtam ezt a fajta hideget, hogy az utcákat színes levelek borítják. Ezt mindenki utálta, hiszen rengeteg munkával járt felseperni az utakat, de én nem bírtam ezért utálni a fákat és a leveleiket. Én csak a szépet láttam bennük és azt éreztem, ők tesznek most a legboldogabbá.

Gyalog indultunk haza felé, mivel megkértem anyát, hogy hanyagoljuk a kocsikázásokat ma. Mindenképpen szerettem volna kiélvezni ezt az időt, hiszen olyan kevés időm maradt kiélvezni minden egyes napot a természetben, mielőtt beköszöntene a tél.

Anyával szép lassan hazatotyogtunk és végig beszéltük az utat. Végig mentünk minden egyes témán, minden egyes olyan témán, ami fájdalmas volt. Mikor hazaértünk gyorsan levettük a kényelmetlen utcai ruháinkat és egy sokkal kényelmesebb darabra váltottuk. Én egy maci nacit és egy pulcsit vettem fel egy bebújós mamusszal. Mikor lementem észre vettem anyát a kanapén ülni és egy picit elszomorodtam. Eszembe jutott, hogy ebben a nagy házban kell egyedül élnie, és bár sokszor jövök át hozzá, mégsem ugyan az. Arra gondoltam, hogy vehetnék neki egy kis kedvencet, és máris több szeretet szorulna ebbe a házba. Ekkor eldöntöttem, hogy igen, ez remek ötlet. Ryannel holnap elmegyünk, és nézünk neki egy kis állatot.

Másnap reggel Ryannel kitakarítottuk a házat, ugyanis jó nagy rumlit hagytunk magunk után tegnap este. Miután csili vilivé varázsoltuk a kuckónkat leültünk egy bögre kávéval a kanapéra és összebújtunk.

- Ryan?

- Igen? - adott puszit a homlokomra.

- Tegnap láttam egyedül ülni anyát a kanapén. Teljesen magába roskadva. Arra gondoltam, hogy meglephetnénk egy kis kedvenccel, hogy ne érezze annyira egyedül magát. - néztem rá.

- Ha ezt szeretnéd, persze. Délután felhívok pár ismerőst és utána járunk rendben? - kérdezte én pedig elolvadtam mellette.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá és hozzá bújtam.

Ryan tartotta a szavát, így délután felhívta pár ismerősét, akiktől tudott informálódni, míg én a neten böngésztem. Kerestem a közelben üzleteket is, hogy be tudjuk szerezni a fontos kellékeket. Nem tudtam még eldönteni, hogy egy kutya vagy egy cica társaságában érezné jobban magát, de végül egy kutyus mellett döntöttem. Talán azért mert egy kutya nagyobb biztonságot tud nyújtani neki és mert amikor gyerek volt, két kutyája is volt.

- Hé Amy. - szakított ki Ryan a gondolataimból - Indulhatunk? - kérdezte mire kérdőn néztem rá - Egy ismerősöm szívesen segít kutyát választani.

- Honnan tudod? - döbbentett le.

- Ha nem gondolkodnál hangosan, akkor sok mindent nem tudnék rólad. - kacsintott, majd felkapta a kulcsát és elkezdett készülődni. Én is felálltam az asztaltól és követtem őt. Beszálltunk a kocsijába és elindultunk a célunkhoz.

- Ideges vagy? - pillantott rám.

- Talán. Nagyon. - haraptam bele az ajkaimba.

- Mégis miért? - nevettet fel halkan.

- Nem tudom. - vontam vállat. - Talán csak izgulok, hogy nem fogok tudni ellenállni nekik.

- Akkor attól tartok nekünk is kell nyitnunk egy menhelyet. Vagy egy állatkertet. - nevetett fel mire óvatosan oldalba löktem.

Amikor megérkeztünk, Ryan bemutatott minket a barátjának akit Davenek hívnak, majd elvezetett oda, ahol a kutyákat tartják. A szívem összeszorult, amikor megláttam a tekintetükben azt a sok szomorúságot és fájdalmat. A menhely egyébként szép volt, tiszta és látszott, hogy foglalkoznak az állatokat, de egy rendes családot semmi sem pótolhat.

Megmondtam Davnek, hogy nagy kutyát szeretnék, és lehetőleg egy kislányt. A kislányt pedig úgy értettem, hogy lányt, ugyanis felnőtt kutyát szerettem volna anyának ajándékozni. Az ok egyszerű volt. Egy kiskutya még nem tud vigyázni a házra vagy az anyámra. Egyébként nem tudom miért ragaszkodtam ahhoz, hogy vigyázzon valaki rá, de ez hírtelen nagyon fontos lett nekem.

Dave a felnőtt kutyákhoz vezetett minket, majd ott is hagyott, hogy nyugodtan választhassunk egy kutyát, akit hazavihetünk.

- Van elképzelésed? - kérdezte és leguggolt mellém egy kutyához.

- Nincs, de azt hiszem ehhez nem kell elképzelés. - gondolkodtam. - Nem kinézetre akarok kutyát választani anyunak.

- Ezért szeretlek. - karolt át és egy puszit nyomott a homlokomra.

Talán fél órába tellett végig nézni a kutyusokat, de nem bírtam választani. Nem tudtam úgy elvinni egyet közülük, hogy ne törjem össze a többit, és erre képtelen voltam. Nem volt szívem összetörni egy kutya szívét. Mindig reménykedik, amikor belép ide valaki, hogy hátha ma lesz családja. De megint nélküle távoznak.

- Mi lenne ha tovább nézelődnénk? - kérdeztem Ryant. Ez a kérdés kimondva sokkal rosszabbul hangzott, pedig csak távozni szerettem volna, mert képtelen voltam ott maradni a sok szomorú és reményekkel teli kutyák között. Aztán egyszer csak megláttam Őt. Egy gyönyörű nagy bundájú németjuhászt, akinek a nyakában egy rózsaszín kendő volt masnira kötve.

- Már nem kell tovább nézelődnünk. Úgy látom megtaláltad a tökéletes kutyát saját magadnak. - bólogatott Ryan, mire elmosolyodtam.