Két bátyám van?!

#74 Egy barátság kezdete

Ryan hazavitt, de mielőtt kiszálltam volna megfogta a karomat.

- Köszönöm. Amit a családomért tettél. Amit Vicért tettél. - vonta fel a vállát. Válaszként egy bólintást ajándékoztam neki - Mindig számíthatsz rám. - fordult a testével velem szembe, amennyire az ülés csak engedte és kezébe fogta a kezem - Bármi van kapd fel a telefonodat, nyomd meg a Ryan szívecske gombot és hívj! - nevettem fel, mire elmosolyogtam magam - Hívj fel, amikor szükséged van egy barátra. - bólintott - És én két óra múlva az ajtódban fogok állni egy csokor rózsával.

- Nem három órányira költöztök? - lepődtem meg.

- De. - gondolkozott el - De sietni fogok. Érted elrepesztek idáig, hogy újra mosolyogni láthassalak. - mosolygott és elsírtam magam. A mellkasába fúrtam a fejemet, ő pedig átölelt.

Kiszálltam a kocsiból és a járdáról néztem végig, ahogyan elmegy. Újra és újra lejátszottam magamban azt amit mondott. Hívj, ha szükséged van egy barátra. Valamiért fájt ezt hallani. A közelsége többet jelentett nekem, mint egy baráté. Ő volt az én hősöm, aki segítségével kilábaltam a gyász első fázisából. Hogyan is csinálhatnám nélküle?

Gyorsan tárcsáztam Ryan számát, aki azonnal felvette.

- Reménykedtem benne, hogy máris hiányozni fogok. - bár nem láthattam, biztos voltam benne, hogy mosolyog.

- Hiányozni fogsz. - sírtam.

- Te máris hiányzol Kicsi. - a becézésén mégjobban elkezdtek folyni a könnyeim. - Szeretlek. - suttogta.

- Szeretlek.. - suttogtam. Ryan letette a telefont és tudtam,hogy miért. Ugyan úgy érzett, mint én. Sírt. Leültem - vagy inkább lerogytam - a földre és elkezdtem sírni. Felhúztam a lábaimat a mellkasom elé és elkezdtem torkom szakadtából üvölteni és zokogni. Szerencsém volt, hogy nem volt senki a közelemben és hogy egy autó sem haladt el az utcán, különben kivasaltak volna. Egy autó csapódásra lettem figyelmes és egyre hangosabban hallottam valaki közeledését. Karokat éreztem magam körül, amik felkaptak a földről. Ellenkezni próbáltam, de a testem nem engedelmeskedett az agyamnak. Bömböltem mint egy öt éves kisgyerek, aki nem kapja meg a nyalókát a boltból. Mire újra ráeszméltem, addigra már a házban voltunk. Torkom szakadtából üvöltöttem és zokogtam.

- Eressz el! - csapkodtam és rugdostam azt, aki felkapart a földről.

- Amy, fejezd be! - hallottam meg John hangját, amitől csak mégjobban kedvem támadt hisztizni.

- Azt mondtam eressz el! Hagyj békén. - csaptam egyet az arcára, amitől elengedett. Az arcát fogta én pedig vele szemben álltam ledermedve. Nem akartam bántani. Illetve, naná hogy akartam bántani, de egyedül voltam vele és féltem tőle.

- Menj fel a szobádba! - utasított úgy, mintha egy ajtó képes lenne megvédeni engem tőle. Tettem amit mondott és felrohantam a szobámba, majd magamra zártam az ajtót. Próbáltam megnyugodni és helyreállítani a légzésemet. Füleltem, hátha meghallom John topogását az ajtóm előtt, de ehelyett egy ajtócsapódásra lettem figyelmes. Gyorsan az ablakomhoz léptem, mert megakartam bizonyosodni arról, hogy elment. Láttam, ahogyan dühösen vágtat a milliókat érő kocsijához és bevágja magát, majd elhajt. A lelkem megnyugszik és megpihen. Behunyom a szemem és próbálok egy szebb életet magam elé képzelni..

Nem tudom, hogyan és mikor kerültem az ágyamba, de ott ébredtem fel. Az álmom megszakadt, pedig csodálatos volt. Mindent hó borított, ami olvadni kezdett a nap sugarai alatt. A tél számomra megnyugvást hozott. Lefagyasztotta a tájat és megállította az időt. Sötétségbe borította az egész várost és szép fényeket hozott a házak ablakaiba.
Az álmom után fázva ébredtem fel, ezért megkívántam egy hosszú forró fürdőt. Teli engedtem a kádat és teli szórtam a vizet mindenféle finom illatú dologgal. Elővettem a matt fekete öngyújtómat és meggyújtottam pár gyertyát a kád körül. Ezek után bevittem a hangszórómat és rácsatlakoztattam a telefonomat, majd beindítottam az egyik kedvenc relaxálós számomat. Ahogy beledugtam a lábujjamat a vízbe, éreztem, ahogyan égési sérüléseket szerzek. Túl forró volt, de tudtam, hogy majd jobb lesz, szóval nem foglalkoztam vele. Sziszegve ültem bele a kádba és próbáltam kényelembe helyezni magam. Egy kis idő múlva a testem teljesen hozzá szokott a forrósághoz. Közel álltam az elalváshoz, ezért megpróbáltam rávenni magam, hogy ideje kiszállni a kádból. Annyira nem bántam, mivel a víz kezdett már kihűlni. Kinyitottam a szemeimet és megpróbáltam magamhoz térni. A csuklómra vándorolt a tekintetem és megállapodott a karperecen, ami Victoriáé volt. Végig simítottam rajta, majd felnéztem a plafonra, hogy ne csordulhasson végig az arcomon egy könnycsepp se. Elnevettem magam, mert természetesen nem sikerült. Megráztam a fejem és a törülközőmért nyúltam, majd megtörölgettem magam és belecsavartam a testem. Vállamra engedtem barna hosszú hajam és összepakoltam magam után a fürdőbe. Mindent bevittem a szobámba és egy percre elkezdtem azon gondolkodni, hogy felöltözzek -e, de semmi kedvem nem volt hozzá. Kinéztem az ablakon, hogy megnyugtathassam magam John felöl. Szerencsére egy kocsi sem állt a házunk előtt, ami azt jelentette, hogy nyugodtan lemehettem egy kis csokiért a konyhába. Boldogan hagytam el minden lépcsőfokot, hiszen egyre kevesebb lépés választott el a csokimtól, amit jól eldugtam, hogy senki ne falhasson fel előlem. A boldogságom egy másodperc töredéke alatt változott át meglepettségre.
- Te meg mit keresel itt és hogyan jutottál be? - kérdeztem a nekem háttal álló Derektől. Ijedten fordult hátra a csokimmal a kezében, aminek a fele már a gyomrában, a másik pedig a szájában volt - A csokim!! - akadtam ki.
- Ne haragudj! - mondta teli szájjal, én pedig keresztbefontam a karom a mellkasom előtt.
- Inkább nyeld le. - legyintettem, majd a hűtő felé mentem, hogy egyek egy szelet túró rudit.
- Amy.. Én nem tenném.. - nyelte le a csokit.
- Azt is felzabáltad? - néztem rá unottan. Arckifejezése mindent elárult. Unottan csaptam be a hűtőajtót és a szekrény felé mentem - Remélem a kekszem még nem tűnt el a feneketlen gyomrodban..
- Ömm.. - vakarta meg a tarkóját
- Szívatsz?! - néztem rá, mire aprót mosolygott - Szuper! - csaptam a combomra. Vissza néztem rá és vártam, hogy mondjon valamit, de csak mosolygott.
- Csokis a fogad te idióta. - vágtam hozzá a konyharuhát és elmentem mellette.
- Amy! - nyüszített. 25 éves létére nyüszíteni elég férfias volt. Vissza fordultam hozzá - Ha szeretnéd most azonnal elmegyek, és veszek neked csokit. - kérlelt.
- Nem szeretném, hanem követelem! - forgattam a szemem, majd felvonszoltam magam az emeletre. Felvettem a pizsamámat és kicsit böngésztem a telefonomon. Semmi hír nem volt Richárdról, bár nem is számítottam rá. Gondolkozásomból egy kopogás rántott ki, amit egy ajtónyitás követett.
- Szia! - köszönt be a kis résen Derek.
- Hát te? - vettem le a lábam az asztalról.
- Hoztam neked csokit és egy kis jegeskávét, hogy bocsánatot kérjek. - tolta beljebb az ajtót és bedugta a kávét a csokival együtt. Felálltam a székemből és odamentem hozzá, hogy kinyithassam előtte az ajtót.
- Fáradj beljebb! - mutattam a szobámra. Félve bedugta a lábát, majd megállt a szoba kellős közepén - Miért vagy még mindig itt? - kérdeztem, miközben becsuktam az ajtót.
- Nincs hová mennem. A feleségem kirakott otthonról. Azért zabáltam fel mindent mert nincs már pénzem ételre. - nevetett fel kínosan.
- John segít neked? - kérdeztem.
- Igen. Bár érzem, hogy ennek még meg lesz az ára. - húzta a száját.
- Gyere. - tartottam elé a kezem, hogy fogja meg. Derek nem értette, mire bólintottam egy aprót. Félve, de megfogta a kezem én pedig kivezettem őt a szobámból. Ameddig felvette a cipőjét én kivettem egy kis pénzt az egyik dobozból, amiből általában bevásárolni megyünk. Jól éltünk én pedig nem sajnáltam megosztani a pénzünket másokkal. Nem az a fajta vagyok, aki minden méregdrága holmikat vásárol, hogy utána azzal villoghasson. Nem az én stílusom. Én inkább menhelyeknek adok, mintsem hogy magamra költsem.
- Tudsz vezetni? - kérdeztem és a bólintása után a kezébe dobtam a kocsim kulcsait. Igen van egy autóm, amit még a nagypapám hagyott rám. Nem egy vadonat új járművet képzeljetek el, de ne is egy csotrogányt. Kinyitottam a garázst és beszálltunk a kissé poros autóba. Már nem tudom mióta állt a garázsban magányosan.
- Azta.. Ez a tiéd? - jelent meg egy hatalmas mosoly az arcán, ami ámulatba fordult, amikor bólintottam - Király!! - ujjongott mint egy gyerek az új játékáért - Merre vihetem a kisasszonyt? - mondta úriember módjára, de elnevette magát velem együtt.
- Én raktam a segged alá az autót, szóval tulajdonképpen én viszlek. - nyújtottam ki rá a nyelvemet.
- Igaz, igaz. - bólintott - Akkor hová is megyünk? - kérdezte mosolyogva.
- Majd én navigállak. - mondtam és kihajtott a garázsból.

Egy közeli étterembe navigáltam Dereket. Csodálkozva nézte a nagy és elegáns épületet. A hely nem volt drága. Nem akartam felvágni azzal, hogy én megtehetem, miközben tudom, hogy titkon erre vágyik. Persze őt sem kell félteni a szegénységtől. John a segge alá tol mindent az alkalmazottjainak, és Derek azok közé tartozik, aki igencsak jól keres. Viszont a pénze nagy része elúszott. Nem mondta el miért, csak annyit mondott róla, hogy hülye volt és meggondolatlan. A felesége többek között ezért tette ki. Biztos eljátszotta a pénzt egy nagyobb összeg nyerése érdekében.

Miután jól laktunk haza kocsikáztunk és visszagurítottuk a csodakocsimat a helyére. Megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy nem áll a házunk előtt egy kocsi sem.
- Megkönnyebbültél, hogy nincs itthon senki? - kerdezte mosolyogva.
- Igen. De te ezt úgy sem értenéd.. - zártam le ennyivel, majd kinyitottam a bejárati ajtót - Mit szeretnél csinálni? - kérdeztem fáradtan.
- Mondjuk elmesélhetnéd, hogy miért nem szimpatizálsz az apáddal. - tette keresztbe a kezét maga előtt.
- Miért olyan fontos ez? - kérdeztem.
- Mert nem véletlenül fogadott be. - tárta szét a karját. Mikor meglátta az arckifejezésem a plafonra emelte a tekintetét, majd lehuppant elém a kanapéra, mintha otthon lenne. Kérdőn néztem rá és vártam, hogy folytassa - Tudom jól, hogy John milyen egy perverz állat. - vont vállat - Tudom, hogy nem egy szent. Ezért akarom tudni, hogy biztonságban vagy -e. - mutatott rám és kedvesen mosolygott. Nagyot sóhajtva leültem mellé és felé fordultam.
- Mégis miért mondanám el? - kérdeztem meg ezt a nem túl kedves kérdést.
- Mert megbízol bennem. - mosolygott rám.
- Ezt honnan veszed? - nevettem fel.
- Nos. Beültél mellém a volán mögé. Elvittél, hogy megetess. Mi ez, ha nem egy igaz barátság kezdete? - kérdezte mosolyogva, én pedig fulladozva próbáltam visszatartani a röhögést.