Két bátyám van?!

#79 Otthon 🏡

Azonnal odafutottam hozzá és a karjaiba omlottam. Szörnyen jó érzés volt megölelni. Egyből biztonságban éreztem magam és úgy gondoltam, hogy most már minden rendben lesz.

- Te mit.. - kérdeztem volna, ha nem ingatja meg a fejét.

- Ne. Csak bújj ide egy percre és zárjunk ki minden kérdést. - ölelt újra magához és örültem, hogy ezt mondja. Nem akartam kérdéseken gondolkodni sőt, egyáltalán nem akartam gondolkodni. Csak bele akartam szimatolni a pólójába, mert az a jellegzetes illat annyi nyugalmat képes nyújtani nekem, hogy erőt ad végig csinálni ezt a szörnyű napot.

Egy percből talán tíz perc lett de egyáltalán nem bántam ebből egy másodpercet sem. Imádtam a karjai között pihenni. Sosem értettem mit is érzek iránta. Talán egyre több érzés kavarog bennem vele kapcsolatban és talán egyre több időt szánok arra, hogy rá gondolhassak. Valahogy mindig ő jár a fejemben, de az okát nem tudom. Talán szerelmes vagyok? Akkor miért nem érzem ezt intenzívebben? Ha tehetném vele lennék minden nap, minden percben és ha úgy alakulna azonnal hozzá is költöznék. Szívesen élnék vele, minden reggel meglepném valami finom reggelivel, de nem tudom, hogy képes lennék ennél többet adni. Na és ő? Ő vajon képes lenne ennél többet adni? Vágyna rám? Vágyna arra, hogy egész nap velem legyen és vajon érez egyáltalán valamit irántam? Jó kérdések, mégsem tudja rájuk a választ senki. Ha egy nő nem tudja mit érez, akkor szerintem a pasi azt sem tudja hol van.. Sokszor jártak hasonló gondolatok a fejemben. De azt hiszem egy ember miatt félre kellett söpörnöm mindent. Ha választanom kellene mindig Richárdot választanám..

- Mi lenne, ha eltűnnénk innen? - tolt el egy idő után magától és a szemembe mélyesztette a tekintetét. Megborzongott tőle minden porcikám.

- Jó ötlet. - mosolyogtam rá - De a cuccaim még fent vannak a szobámban. - mutattam a hatalmas épület felé.

- Akkor menjünk és hozzuk le őket. - kacsintott majd megfogta a kezem és felkísért, hogy segítsen.

A virágaim ¾ -e elrohadt, ezért a kórház kukáit muszáj volt megtömnöm vele. Talán két olyan virágcsokrom maradt, ami jó állapotban volt és illatozott a kezemben, miközben mentünk lefelé a lépcsőn. Mindent betettünk a csomagtartóba, majd beültem az autóba Ryan mellé. Fellélegeztem és amikor összenéztünk muszáj volt elnevetnem magam. Ryan is ugyan ezt tette, így nem volt ciki, hogy csak én nevetek a semmin. Persze ez jóval több volt mint semmi. Számomra ez a minden volt. Szó szerint. Nem maradt másom.

- Most már válaszolsz nekem? - kérdeztem mosolyogva. Végig felé voltam fordulva mert féltem attól, hogy hamarosan el kell engednem és nem látom többet magam mellett.

- Hallottam, hogy mi történt. - váltott komoly hangnemre. Arca megfeszült, megszorította a kormányt és csak meredt előre az úttestre.

- Ezen belül mit tudsz? - váltottam komolyra én is.

- Mindent. - bólintott. Tudtam, hogy tudja azt, ami valójában történt. Csak azt nem honnan..

- Honnan tudod? - kérdeztem halkan és reménykedtem benne, hogy meghallja.

- Felhívott egy srác és azt mondta nem tudja ki vagyok, de Amy csak az én nevemet motyogja álmában. - mosolyodott el, mire tátva maradt a szám.

- Most tuti kamuzol! - boxoltam a karjába óvatosan, nehogy elüssem a karját aztán az árokba kössünk ki.

- Nem kamuzok. - mondta komolyan - Aggódott érted. Mondta, hogy amennyiben lehetséges jöjjek be a kórházba.

- Mégis hogy hívták ezt a srácot? - gúnyolódtam még mindig, mert nem tudtam elhinni amit mond.

- Dereknek. - bólintott az arcomról pedig lefagyott a mosoly.