Két bátyám van?!

#57 Mi történt velünk?

Vissza gondoltam arra az estére. Arra az életre, és hogy mennyire más volt minden. Minden érzelem amit éreztem, és minden amit mondott. Soha nem értettem meg, mit miért tett.

A csókunk után valami megváltozott kettőnk között. Úgy éreztem, mintha nem lettem volna elég jó neki, vagy nem erre számított. Az is lehet, hogy fúl részeg volt és most kínosan érzi magát mert nem akar semmit. De a szavai és a viselkedései mégsem ezt mutatták mindenek előtt..

Egy ágyban tértem magamhoz. Nem tudom hol voltam és ki ágyában, de rettentően örült a testem és a lelkem, hogy végre egy ágyban lehetek. Még az időt sem tudtam, pedig suliba kellene mennem. Túl sokat hiányoztam ahhoz, hogy most itt szenvedjek. Megpróbáltam felkelni és keresni valahol egy órát. Nem találtam a telefonomat, viszont végül megláttam egy órát a mellettem lévő szekrény tetején. Tudtam, hogy nem a saját szobámba, vagyok, így csak feltételezni tudtam, hogy Richárd ágyát nyomom. Voltam már a szobájában ezerszer, de valahogy most nem ugrott be, hogy hol is vagyok. Az óra 14:32 -őt mutatott. Hírtelen felültem az ágyban, de azonnal meg is bántam. Szörnyű fájdalmat éreztem a fejemben, mintha hírtelen rengeteg vér áramlana az agyamba. Bár azt lehet hogy elhagytam miközben kiugrottam a kocsiból..

- Hé, jól vagy? - sietett be hozzám Richárd, amikor meglátta, hogy fent vagyok.

- Igen persze csak a fejem.. - sziszegtem a fájdalomtól.

- Hívtam orvost, azért jöttem, hogy felébresszelek. Nemsokára megérkezik. - mondta halkan. Hangja azt súgta, hogy nagyon nagy bűntudat támadt benne. Meg is értem..

- Én sajnálom.. - kezdett bele, de megingattam a fejem.

- Hagyd, Richárd. Jól leszek semmi gond. - mondtam csukott szemekkel. Úgy éreztem, ha kinyitnám őket, akkor kifolyna a helyéről.

A doki megvizsgált és megállapította, hogy enyhe agyrázkódást szenvedtem, és ha nem múlik el pár nap múlva a fájdalom, vagy nem enyhül, akkor sürgősen látogassuk meg a kórházat. Felírt pár fájdalomcsillapítót meg vitaminokat. Ennyi volt a nagy találkozásom a doktorral. Richárd egész végig az ajtóban rágta a körmét. Furcsálltam, hogy őt nem vizsgálta meg, hiszen ő is kiugrott az autóból pont úgy, ahogyan én.

- Jobban vagy már? - ült le az ágy szélére.

- Nem tudom. Azt hiszem szépen lassan felépülök. - ajándékoztam meg egy hamis mosollyal.

- Mit szeretnél? Haza szeretnél menni, vagy csak hagyjalak? Megérteném ha nem akarnál látni. Hisz majdnem meghaltál miattam.. - sütötte le gyönyörű zöld szemeit.

- Nem haragszom rád. Egyáltalán. - néztem rá - Nem okollak. Csak ez most nem a legalkalmasabb időpontom a mosolygásra. - húztam apró mosolyra a számat, mire bólintott egyet - Hol van a telefonom? - kérdeztem. Richárd felállt és az asztalához ment, majd odaadta. Rám mosolygott és elindult az ajtó felé, de mielőtt kimehetett volna rajta, vissza fordult.

- Nancy nemsokára hazaér. Szóltam neki, hogy ne rohanjon nagyon le. - mondta.

- Jól van. - bólintottam - Neki elmondtad?

- igen. Nem fogom rejtegetni, hogy mit tettem veled.

- Nem a te hibád. Így alakult. - vontam vállat.

- Megyek. Hagylak pihenni. - becsukta maga mögött az ajtót, és fellélegeztem. Nem akartam, hogy elmenjen, de mindent megadnék egy kiadós alvásért, ami elmulassza a fájdalmaimat.

És hogy mi volt Richárd következő lépése? Az elhanyagolás. Megcsókolt majd elfelejtett. Idegtépő volt a várakozás, a reménykedés. Tudjátok, az a fajta, amikor csak a chat ablakát bámulod, és abban reménykedsz, hogy majd ír. Vagy felhív.. Vagy egyszerűen csak annyi, hogy észrevegyen a folyosón. De semmi. Nem jött válasz a kérdéseimre. Nem tudtam miért csókolt meg és hogy neki mit jelentett ez az egész. Úgyhogy megelégeltem és elé álltam, amikor észrevettem, hogy egyedül álldogál az egyik terem ajtajánál és a telefonját nyomkodja. Gondolhattam volna. Mindenre képes azon a vackon, de hogy megnyissa a beszélgetésünket és rám írjon, az már nem megy..