Két bátyám van?!

#62 Megígérem

Mikor felkeltem úgy éreztem majd szét robban a fejem. Az órámra pillantottam és felnyögtem. Délután két óra van, ami azt jelenti, hogy én békésen átaludtam az egész napot. Ilyenkor pont ezt érzem. Ha túl sokat alszom, egész nap egy bányarém leszek, aki fáradt, nyűgös és kibírhatatlan. Levánszorogtam a lépcsőn és ügyeltem arra, hogy minél lassabban jussak el a célomig ami a konyha volt. Csak egy kis gyógyszerre és egy pohár vízre lett volna szükségem, erre belebotlottam az egész famíliába. Anya épp a palacsintákat pakolta John tányérjára James pedig undorodva nézte. Nem meglepő.

- Jó reggelt! - morogtam oda hozzájuk, majd kivettem a szekrényből egy kosarat, amiben a gyógyszereket és a vitaminokat tartjuk. Öntöttem narancslevet az egyik kedvenc macis bögrémbe, amit még Jamestől kaptam, amikor együtt voltunk. A narancslével bevettem két fájdalomcsillapítót és megfordultam. Mindhárman engem figyeltek csendben.

- Mi van? - vontam fel a vállamat, mert nem értettem, hogy miért néz mindenki engem, amikor előttük van a finom palacsinta, ami nyakon van öntve csokiszósszal.

- Jól vagy? - kérdezte anya és úgy nézett rám, mintha egy csúnya megfázás ragadt volna rám.

- Persze! Miért ne lennék? - vontam vállat.

- Nagyon sápadtnak tűnsz. - lépett közelebb hozzám.

- Minden rendben, csak nem alszom túl jól mostanában. - feleltem és arrébb hessegettem a kezét az arcomtól. Nem akarom, hogy hozzám érjen azzal a kezével, amivel rudakat fogdosott.

- Komolyan? Nem ezt látjuk. Egész nap csak fent vagy a szobádban és alszol. - fordult meg és leült a helyére, hogy megegye a reggelijét. Egyébként őket nem zavarja, hogy délután két óra van. Ők reggeliznek..

- Mint mondtam beteg vagyok. - forgattam a szemeimet. Keresztbe fontam magam előtt a kezem és néztem, ahogyan megreggeliznek.

- Te nem eszel? - kérdezte John.

- Nem kérek. Köszönöm. - préseltem ki magamból a köszönöm szót. Johnnak igazán nehéz ezt mondanom, bár anya sem áll messze tőle. Neki sem tudnám már őszintén ezt mondani. Nem bírtam sokáig nézni a nagy és tökéletes családom, úgyhogy visszavonszoltam magam a szobámba. Nagyon nehezen ment. Bedőltem a nagy és puha ágyamba, ahol elkezdtem nézni a plafonon lévő csillag tengert. Olyan volt, mintha egy ég alatt feküdnék, de ez este sokkal megnyugtatóbb tudott lenni. Sokszor szoktam nézni a kis csillagokat magam felett, mert annyira valódinak tűnik, és egy percre elfelejtek mindent, amikor belemerülök a nézésükbe. Ebből az ámulatból az ajtóm nyitódása rángatott ki. James lépett be, mire szemforgatva ültem fel az ágyban.

- Mit akarsz? - kérdeztem lemondva arról, hogy nyugodtan kémlelhessem a kamu csillagjaimat.

- Csak beszélni veled. Tudni akarom hogy miért voltál ott. - ült le velem szembe.

- Én is tudni akarok nagyon sok mindent, de sajnos erre nincs lehetőségem. - sóhajtottam.

- Ne csináld ezt. - szólt rám, de cseppet sem durván. Inkább sajnálkozva emelte rám a tekintetét.

- Mit, James? - én is úgy válaszoltam, ahogy ő beszélt hozzám - Beteg voltam és semmi kedvem nem volt hazajönni ebbe a szemétdombba. - akadtam ki csendesen.

- Miért? - vonta fel az egyik szemöldökét. Vicces, hogy ezt olyan kevesen tudják megcsinálni.

- Összevesztem anyáékkal. - emeltem le róla a tekintetemet.

- Mégis min? - nevetett fel halkan.

- Megtudtam, hogy anya mit is csinál a szabadidejében. - néztem rá, és vártam, hogy leessen neki.