Két bátyám van?!

#72 Tinédzserek vagyunk

Az iskolába lépve elfogott a szokásos félelem és a hányinger érzése a gyomromban. A torkom összeszűkült és úgy éreztem, mintha fojtogatnának. A hátamba éles fájdalmakat éreztem, mintha hátba szúrtak volna. Ezeken megyek keresztül minden nap, amikor belépek az iskolába.

Az iskoláknak egy biztonságos helynek kellene lenniük, ahova a szülő bátran engedi be a gyermekét, mert tudja, hogy ott biztonságban van. Ám ez nem így van. Az iskola a legveszélyesebb hely egy tinédzser számára. Egy igazi rémálom, de ezt senki nem tudja, aki nem most éli meg.

Az iskola folyosóit nagyjából egyedül jártam. Az iskolánk nem érzett fájdalmat. A diákok semmiféle megbánást nem mutattak a tanárok pedig nem dorgáltak le minket azért, amit tettünk. Ennek nem így kellett volna lennie. A tanároknak az lett volna a dolguk, hogy megtanítsák nekünk, hogy amit teszünk az nem jó. Nagyon nem jó. Egy lány az életével fizetett azért, mert mások nem tudták elfogadni és bántalmazni kezdték. Undorodva mentem végig a termemhez vezető úton.

- Hé! - sietett mellém egy lány. Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges, de még nálam is kisebb volt.

- Mit akarsz? - kérdeztem kicsit sem kedvesen.

- Sajnálom, ami a barátnőddel történt. - bólintott. Szavaim bent rekedtek, ugyanis senki sem jött oda hozzám, hogy ezt mondja. Eddig három lány és két fiú jött oda hozzám, hogy elmondja, a barátnőm a lehető legjobbat tette a közösségért.

- Oh. - lepődtem meg - Ne haragudj én csak..

- Tudom. - szakított félbe - Tudom, hogy miket mondanak és tudom, hogy ezt a szemedbe is mondták már.

- Igen. - hajtottam le a fejemet, de azonnal vissza is emeltem a lányra - Ismerted? - kérdeztem.

- Nem sajnos. - mosolygott keservesen - De nagyon szerettem volna megismerni.

- Nem bánnád, ha késnél egy kicsit az órádról? - kérdeztem és válaszként egy mosolyt kaptam.

Elindultunk az udvarra és leültünk egy padra. A nap már erősen sütött le ránk. Ilyenkor mindig Vic jutott az eszembe és egy kicsit jobb kedvre derültem.

Sofiával picit többet késünk, mint terveztük. Túlságosan is érdekelt, hogy miért jött oda hozzám és hogy mit érez, minthogy megtanuljam a másodfokú egyenleteket.

- Szerettem volna odamenni hozzá azóta, mióta ideköltöztek, de sosem mertem. - gondolt vissza a története legelejére. Tekintete megállapodott pár száll virágon és le sem vette róluk a szemét, csak mesélt és mesélt - Ő annyira más volt mint a többi. - nézett rám egy pillanatra és széles mosoly lepte el az arcát. Egy mosoly általában vidám, de ez a mosoly túl sok fájdalmat viselt.

- Igen. - mosolyogtam vissza rá.

- Annyira vidám volt és közvetlen, én mégsem mertem oda menni hozzá. Annyi energiával rendelkezett, ami megijesztett,mert én nem voltam olyan mint ő. - szavai istenítették a barátnőmet - Most pedig.. Már túl késő, hogy odamenjek hozzá. - vonta fel a vállát.

- Mitől féltél ennyire? - próbáltam elkapni a tekintetét.

- A visszautasítástól? Hogy nem kedvelne? Vagy hogy nem tudnék jó barát lenni? - tette fel a kérdéseket. Még ő sem tudta pontosan, hogy mitől félt.

- Feltehetek egy kérdést?

- Persze. - mosolygott.

- A barátja akartál lenni.. Vagy több? - félve tettem fel a kérdést, mert nem akartam megbántani. Sofiát meglepte a kérdésem, majd szólásra nyitotta cseresznye színű ajkait, de hang nem jött ki a száján. Nem is kellett. Szemei minden kérdésemre megadták a választ.