Két bátyám van?!

#89 Vissza hozzád

A telefonom felett görnyedtem már vagy tíz perce és abban reménykedtem, hogy majd ő ír. Majd ő hív és hogy majd ő fog keresni. Persze ez baromság volt, hiszen miért keresett volna? Megbántottam. A lábaim remegtek az asztal alatt és a mellettem lévő reggelimre se bírtam ránézni egy percre sem. A fejemet fogva támaszkodtam és idegeskedtem egy egyszerű hívás miatt.

- Meddig fogsz még szerencsétlenkedni? - kérdezte Derek velem szemben.

- Ameddig el nem süllyedek. - vinnyogtam. Görcsben volt a gyomrom ettől az egésztől.

- Mitől tartasz? - kérdezte végül, mert nem értette mi váltja ki belőlem ezt a reakciót.

- Az elutasítástól? - tettem fel talán saját magamnak is a kérdést.

- Miért utasítana el? - röhögte el magát.

- Mert nem biztos, hogy érez valamit irántam. Sőt! Még én sem tudom, hogy érzek -e iránta bármit is. - néztem ijedten Derekre. Majdnem sírvafakadtam az idegtől. Ha panelban a nyolcadikon laknék, már rég kiugrottam volna és akkor most nem kellene itt szenvednem.

- Amy. Ugye tudod, hogy nem szerelmet kell vallj neki? - vonta fel az egyik szemöldökét.

- Oh. - nyugodtam meg. Nem is értetem miért hittem azt, hogy az érzéseimről kell beszélnem..

- Csak hívd fel, hogy elmondhasd neki mennyire sajnálod és hiányolod. Ennyi. Ráérsz rájönni mit is akarsz valójában. - mondta félvállról az egészet.

- Mióta értesz az érzelmek nyelvén? - kérdeztem undorodva, mire felnevetett.

- Mikor esik le nálad, hogy én nem az vagyok akinek hiszel?

- Talán soha. - vontam vállat.

- Akkor most megyek. - mondta és előhalászta a kulcsait a zsebéből.

- Nem maradsz estére? Anyám úgysem jön haza. - forgattam a szememet.

- Nem, de azért köszönöm. Ma otthon alszom. - kacsintott.

- Naa! - örültem meg hírtelen.

- Igen! - válaszolt a fel nem tett kérdésemre és kiment az ajtón. Így maradtam egyedül ezer meg ezer gondolattal és valószínű még egy fél órát simán eltöltök a telefon felett. Aztán rájöttem, hogy a semmiért készítem ki magam. Ryan a barátom és bár az utóbbi időben úgy éreztem ennél sokkal több, arra jutottam hogy elég. Fel kell hívnom és az ok elég egyszerű. Hiányzik. És nagyon jól tudom, hogy én is neki. Így hát nem húzom tovább az időt mert az pénz és egy másodpercet sem hozhatok vissza belőle. Pedig lehet, hogy pont azokra a másodpercre van szükségünk. Csak arra az egyetlen röpke pillanatra és lehet, hogy a dolgok máshogy alakulnak.

A telefonomért nyúltam és tárcsáztam Ryan számát. A fülemhez emeltem a telefont és elkezdtem mászkálni a házban. A készülék csak csörgött, de nem vette fel senki, ezért kinyomtam. Úgy esett le a kő a szívemről, mintha túl lettem volna rajta, pedig még hozzá sem szóltam. Vártam egy picit majd újra akartam hívni, de anya toppant be az ajtón. Illetve esett be az ajtón. Vagy akár mondhatjuk úgy is, hogy kitépte az ajtót a helyéről és elesett vele.

- Anya! - néztem rá nagy szemekkel, majd letettem a telefont a konyhapultra és odarohantam hozzá, hogy segítsek - Te meg mi a fenét csinálsz? - vontam kérdőre és megpróbáltam felkaparni a földről.

- Mi közöd hozzá? - kérdezte gúnyosan mint egy öregasszony.

- Te ittál? - vettem ki a kezéből az üveget amit eddig nem vettem észre, hogy a kezében tartott.

- Nem. Csak meglocsoltam a virágokat a kertben. Szerinted? - gúnyolódott tovább és ha nem az anyámról lenne szó felképeltem volna.

- Mégis mi bajod van? - tettem fel a nagy kérdést. Napok óta kerül és haza sem jár csak amikor már elfogytak a ruhái és újak kellenek neki.

- Mégis mi lenne? Elüldözted azt a férfit akire azóta vágyok mióta elment. - mondta elcsukló hangon.

- Anya ezt kellett tennem. - suttogtam.

- A francokat kellett ezt tenned! - üvöltötte és arcon csapott. A tenyere hangosabban csattant az arcomon mint egy üvegpohár ami a csempének ütközik. Az arcomhoz kaptam és ijedten rámeredtem. Ez az a hely, amit már semmi képpen sem hívhatok otthonnak. John és az anyám keze is elsült az arcomon és én kegyetlenül éreztem magam. Most már több okom is volt arra, hogy telefont ragadjak - Sajnálom! - tette a szája elé a kezét és közeledni próbált, de én nem akartam, hogy újra hozzám érjen. Elkezdtem tőle távolodni, majd ott hagytam. A telefonomért siettem és elhagytam a házat, mert semmi kedvem nem volt egy fedél alatt lenni vele.

Nyár eleje volt ez mégsem mondott semmit, hiszen borús volt az idő és hideg. A mi kis városunkban valahogy sosem sütött ki a nap és sosem volt jó idő. Kezdtem azt érezni, hogy Londonban élek.. A lényeg egyébként az, hogy elindultam valamerre, de mire észbe kaptam Richárdék háza előtt álltam. Francba. Egyáltalán nem itt kellene állnom. Azonban mégis itt voltam, miközben felettem dörgött az ég és már csak az hiányzott, hogy az is rám szakadjon. A tekintetem felvándorolt Richárd ablakára és vártam, mintha bármi is történhetne. Mintha kinézne azon az ablakon és meglátna, majd hírtelen érezne irántam valamit lerohanna és megcsókolna az esőben. Bőrig áznék, akár villám is csaphatna belém de ez az igazság. Meghalnék azért a csókért..

Talán tökéletesen megérezzük egymást Richárddal vagy csak pont jókor voltam jó helyen - vagy rosszkor rossz helyen. Az ablakában a függöny elhúzódott és Richárd mosolya egyből lehervadt, amikor meglátott. A torkomban dobogott a szívem és reménykedtem abban, hogy nem hányom ki az út közepére. Nagy levegőt próbáltam venni de végül elkezdtem zavartan hátrálni és hisztérikus állapotba kerültem. Megfordultam és zokogni kezdtem miközben futottam az erdős terület felé. Nem tudom miért futottam arra, nem tudom miért futottam be az erdőbe amikor kezdett sötétedni. Mindig is féltem az erdőktől mert ijesztő helynek tartottam persze éjjel mindenki annak tartaná. Annyira rohantam, hogy mindent magammal sodortam így engedtem, hogy a faágak és bokrok végigkarcolják a csupasz karomat és a lábamat. Az arcomat is felsértette egy ág de nem tudtam ezzel foglalkozni. Úgy érzem kezdek teljesen becsavarodni. Mindig fejvesztve és zokogva menekülök mindenhonnan, mintha üldöznének.

Egy pont után nem bírtam tovább futni, remegtek a lábaim a fáradtságtól és az egész testem a hidegtől. Elbotlottam egy ágban és hasra estem, de a kezeim előbb értek le mint az arcom. Átfordultam a hátamra és megpróbáltam normalizálni a légzésemet. A fák felett a szürke - majdnem fekete - felhők borították be az eget, én mégis úgy néztem mintha csillagok lennének. Ismerős a szürke felhő? Egy srác csuklóján díszeleg. És a jelentése?...

Csak rossz gondolatok és emlékek lepték el a fejemet így inkább a pihenést választottam mint a haza gyaloglást. Tudni kell, hogy amikor én a pihenést választom abból alvás lesz..

- Amy! - keltegetett egy férfi hang, de túl fáradt voltam, hogy kinyissam a szemeimet.

Ryan szemszöge:

Amyt a közeli erdőben találtam meg a földön feküdve. Az egyik lába fenn volt egy nagyobb ágon így arra tudtam csak következtetni, hogy elbotlott és beverte a fejét. Hiába ébresztgettem nem nagyon reagált a hangomra és az érintéseimre. Nem is csodálom, hiszen esik az eső ő pedig egy száll semmiben fekszik a bozótban. A teste vizes volt, a ruhái átáztak és jó sok karcolás borította mindenhol. Amikor felemeltem a földről éreztem, hogy kihűlt és jéghideg az egész lány.

Mivel rajtam sem volt semmi pulcsi vagy kabát, ezért csak a saját testemmel tudtam melegíteni. Felkaptam Amyt a vállamra a másik kezemben pedig hoztam az íjamat. Lőni akartam párat, de a barátosném úgy döntött, hogy keresztbe húzza a terveimet. Mint úgy általában mindig. Most haza kell vinnem és otthon kell tartanom és úgy kell tennem, mintha ez nem esne nehezemre. Pedig eléggé a nehezemre esik amikor kinyitja smaragdzöld szemeit. Nehéz nem teljesen elveszni bennük..