Két bátyám van?!

#69 Nem tudtam megmenteni

A napok csigalassúsággal teltek az ablakom előtt. Az iskola egy hét szünetre küldte a diákokat Victoria öngyilkossága miatt. Ezzel csak egy baj van. Mindenkinek szünete van. Azoknak is akik a halálba kergették. Azt hiszem nincs igazság az életben. Egy egész iskola megsemmísitett egy lányt és most nagyokat buliznak, miközben köszönetet mondanak, hogy megölte magát. És mi mit csinálunk? Akik a barátai voltak? Ülnek a sötét kuckójukban és ki sem dugják az orrukat egész nap. Nincs igazság. Ez tény. Ettől fáj mégjobban. Dühít, hogy azok a barmok nyereséget kaptak valaki halálából. Undorodom az emberektől. A tinédzserek a legkegyetlenebbek. A legőrültebbek és a leggusztustalanabb dolgokra képesek egy kis szórakozásért.

Victoria? Te nem ezt érdemelted. Ezért van a számodra valamim. Egy kis ajándék tőlem neked, amiért nem tudtalak megmenteni. Amiért nem figyeltem eléggé. Amiért nem voltam jó barát. Csak egy apró szimbólum a csuklón. Megértettem mennyit jelenthet egy kis rajz. Egy név vagy egy szó az emberre tetoválva. Most már az én bőrömön is ott van egy picike szimbólum, ami téged képvisel. Tudod mit választottam? Egy napocskát. Tudom, tudom. Viccesen hangozhat. De azt akarom, hogy mindenki így emlékezzen rád. És így is fognak! A legvidámabb ember, aki még a saját temetésén is képes lenne mosolyogni és őrült vicceket mesélni. Még nem tudom mit veszek fel a temetésre. Azt hiszem ezen nem is gondolkoztam egészen mostanáig. Hiszen nem is nagyon kellett. De te megtetted és sikerült, szóval muszáj feketébe bújnom. Őrült lennék, hogy ilyen gondolataim vannak? Lehet. De őrülten hiányzol és én képtelen vagyok megbírkozni a hiányoddal..

- Kicsim.. - nyitott be anya a szobámba, de nem fordultam hátra, hogy láthassam. Ahhoz túl sokkos állapotban voltam - Hamarosan indulunk. Készen vagy? - anya hangja is gyenge volt és erőtlen. Megkértem, hogy vigyen el és maradjon velem, mert én nem bírtam volna egyedül. Nem válaszoltam a kérdésére, ezért inkább ki is ment. Muszáj volt rávennem magam, hogy felálljak és elkészüljek. Így megtettem. Felálltam a székből mint egy robot és kerestem egy fekete ruhát és egy fekete elegánsabb csizmát. A tükör előtt megfésültem hosszú barna és elhanyagolt hajamat. A tükörképem szörnyen nézett ki de elnéztem neki. Még nem találták fel azt az alapozót, ami ennyi fájdalmat képes elrejteni. Úgyhogy nem is érdekelt, hiszen amúgy is lesírnám az egészet.

Fáradtan és megsemmisülve vonszoltam le magam a lépcsőn, amit mindenki nézett a nappaliból.

- Mi van? Nem láttatok még gyászoló embert? - kérdeztem rengeteg gúnnyal a hangomban. Anya gyorsan elsúgott egy semmi bajt miközben a hajamat igazgatta, hogy kinézzen valahogy.

- Gyere menjünk kicsim! - látszott anyán, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel és most nem arra a helyzetre gondolok, amibe belekerültem, hanem arra, hogy hogyan legyen mellettem. Nem tudta, hogyan legyen ott a mélypontomon. Nem tudta, hogyan beszélhetne velem vagy hogyan nyugtasson meg. Ez egy kicsit fájt, de egyáltalán nem annyira mint a barátnőm elvesztése. A családom nem tudja hogyan fogok felépülni ebből. Minden este hallom, ahogy sutyorognak rólam és próbálják ki okoskodni, hogy mit kellene kezdeni velem. Erre azt hiszem nincs válasz. Mégis mit kezdhetnél egy gyászoló emberrel? Elmondod neki, hogy mellette vagy és segítesz neki. Ezek után hagyod, hogy kipihenjen egy tragédiát.

Anya vezetett én pedig kivételesen hátra ültem. A fejem az ablaknak döntöttem és néztem a mellettem elsuhanó tájat. Anya tekintetét gyakran éreztem magamon és lassan kezdett nevetséges lenni, hogy pisilni sem mehetek egyedül, mert azt hiszi hülyeséget fogok csinálni, ezért követ. A motor leállt alattunk és ideje volt kiszállni a biztonságot adó autóból. Semmi kedvem nem volt ehhez. Nem akartam látni azt a fájdalmat, amit az emberek mutatnak. Nem akartam látni azt a családot, akik már másodjára esnek szét. Anya sem szeretett volna része lenni ennek, ezért leült egy padra és gyertyát gyújtott. Ezt látva elmosolyodtam. Vic halála óta nem lehetett mosolyt látni az arcomon, de most anyának sikerült elérnie. Amikor anya meglátta egy biztató mosolyt formált az ajkaiból. Vettem egy mély levegőt és megfordultam. Sok embert láttam özönleni egy irányba, így hát én is elindultam velük. Szemeimet a földre szegeztem és csak lépdeltem a többiek után egészen addig, ameddig egy kéz vissza nem húzott.