Két bátyám van?!

#98 Rémálom

Ryan a fejét ingatva lökte arrébb Richárdot az ajtóból és eltűnt a sötétségben. Richárdra pillantottam, aki láthatóan nem igazán értette, mi történt a paradicsomban.

- Gyere be. - hívtam be a házba, ugyanis kint elég szeles idő volt ahhoz, hogy tárva nyitva legyen az ajtónk. Richárd belépett és levetkőzött, majd mindent a helyére rakott. Miután ezzel végzett közelebb lépett hozzám és csak akkor vettem észre, hogy zakóban és ingben van, ám a szett alsó részét nem találta meg egyik szekrényében sem.

- Úgy tudom szülinapod van. - mosolygott szomorkásan, mire újra belém fagyott a levegő. Richárd előhúzott a zakója zsebéből egy kis dobozkát. Behunytam a szemem és imádkoztam, hogy ne ékszer legyen benne, ugyanis bűntudatom lenne ha nem hordhatnám, viszont ezt nem tehetném meg Ryannel.

- Köszönöm! - bólintottam és egy őszinte mosolyt próbáltam varázsolni az arcomra. Richárd átadta a kis dobozkát amiről én leszedtem a kis kék szalagot, amit elvett tőlem, így ki tudtam nyitni az ajándékom. Amikor felnyitottam a doboz fedelét, egy gyönyörű szép rózsás nyaklánc pihent benne swarovski kövekkel kirakva.

- Amy Rose. - mondta ki egy mosoly kíséretében. Ezt a nevet már kétszer hallottam a két legfontosabb embertől. Richárdot nézve rájöttem, hogy mi fogott meg benne. A világos zöld szemei, ami néha tengerkék színekben pompázott. A haja és a borostája, ami mindig tökéletesen rendezett volt még akkor is, amikor nem csinált vele semmit. De a legnagyobb vonzereje az volt, hogy sosem lehetett az enyém..

- Amy jól vagy? - nézett rám Richárd.

- Persze. - ébredtem fel az álmodozásból. - Mit keresel itt? - csúszott ki a számon.

- Szülinapod van. Sosem hagynám ki. Bármi is van közöttük, vagy épp nincs, akkor is fontos leszel. - vont vállat. - De úgy érzem, hogy nagyon nagy baj van ebben a házban. Mi folyik itt? - kérdezte és láttam rajta, hogy komolyan érdekli.

- Ryan azt hiszi, hogy nem tudom őt teljes szívemből szeretni. - néztem a padlóra. Ha a szemeibe néznék rájönne, hogy ő miatta nem megy.

- És ez így van? - próbálta megtalálni a tekintetem. Szavakkal nem voltam képes válaszolni, ezért csak felemeltem a fejem és mélyen a szemeibe néztem. - Ooh.. - Nem tudom, hogy arra jött rá, hogy miatta, vagy csak arra, hogy nem megy, de már tudja.

- Én.. Szeretem őt. Tényleg. - mondtam úgy, mintha csak magamat szerettem volna meggyőzni erről.

- Akkor nem értem. - meredt rám kérdőn.

- De nem úgy, ahogyan téged. - nyögtem ki végül.

- Amy..

- Ne! Tudom. Nekünk ez nem ment és nem is fog, én elfogadtam ezt. De ettől még nem változtak az érzéseim irántad. Ettől még ugyan úgy várom, hogy keress, hogy hiányolj, hogy szeress. - nevettem fel kínosan. A könnyeim szabad utat engedtek maguknak. - Azért mert elfogadtam.. Nem azt jelenti, hogy nem vágyom rá. - néztem rá könnyes szemekkel. - Köszönöm a nyakláncot. - mosolyogtam rá. - De azt hiszem, nem hordhatom. - Richárd megértően bólintott én pedig vissza tettem a dobozba.

- De ugye azért megtartod? - vonta fel a szemöldökét.

- Persze. - bólintottam szomorúan.

- Én igazából.. - Richárd nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis megzavarta a mobilom rezgése az asztalon.

- Ne haragudj. - gyorsan a pulthoz léptem és levettem róla a készüléket. Reménykedtem abban, hogy Ryan keres és azt mondja majd, hogy tíz perc múlva itthon van, hogy megbeszéljük. Nos, ez nem így történt. Ryan egyik barátja keresett és egy nagyon rossz érzés fogott el.

- Szia - köszöntem azonnal, ahogy felvettem a telefont.

- Amy, nagyon nagy baj történt! - zihált idegesen a telefonba.

- Mi történt?! - akadtam ki.

- Azonnal a kórházba kell jönnöd! - David úgy zihált a telefonba, hogy azt hittem meg fog fulladni. A látásom kezdett homályosodni és úgy éreztem nincs elég levegő ebben a házban. Csak azt láttam, ahogyan a fehér falak egyre közelebb kerülnek hozzám és hullámtáncot lejtenek, miközben megpróbálnak bekebelezni.

- Amy! - mentett meg a földre zuhanástól Richárd. - Amy próbálj koncentrálni és mond el, hogy mi a baj. Mond el nekem. - fordított magához és az arcomat kezdte el óvatosan ütögetni, hogy magamhoz térjek.

- A kórházba kell mennünk. - néztem a szemeibe elveszve, de most nem a tengerkék szemei miatt. Sajnos.

- Gyere - vett fel menyasszony pózba és kivitt a kocsijához, majd beültetett az anyósülésre.

Richárd sebesen vezetett a kórházig és egyetlen egy szabályt sem tartott be. A kocsiban kezdtem jobban érezni magam, kezdtem levegőhöz jutni és a legjobbra gondolni. Persze egy ilyen hívás után nem tudsz sok jóra gondolni, se remélni, de nem baj, nézzük el Amynek. Próbáltam pozitív gondolatokkal legyőzni a negatív démonjaimat, de túlerőben voltak.

- Jól vagy? - pillantott rám óvatosan. Mivel nagy sebességgel haladtunk, nem engedhette meg magának, hogy több ideig tartsa rajtam a tekintetét.

- Nem tudom. Nem tudom mit kellene gondolnom. - próbáltam érthetően elmondani azt, ami legelőször eszembe jut a kérdésére.

- Nem lesz semmi baj.

- De, Richárd. Baj van. Ryan a kórházban van miattam! - akadtam ki.

- Ne mond ezt Amy. Nem miattad van. Ha már hibáztatni akarsz valakit, akkor hibáztass engem. - nem mondtam rá semmit, csak néztem. Tényleg őt kellene hibáztatnom? Tényleg én lennék a hibás? Okolhatunk ezért bárkit is? - Mindjárt ott vagyunk, tarts ki.

Richárd leállította a motort amikor a kórház parkolójába értünk és kitépte a helyéről az ajtókat. Mikor kiszálltam a kocsiból, eszembe jutott az a pillanat, amikor pontosan itt álltam, amikor lement a nap. Egy percre vártam a naplementét, hogy újra megsimogassa a meleg az arcom és békére lelhessek. De a nap már réges régen lement és csak abban reménykedtem, hogy nem kell a holdat a csuklómra tetováltassam azért, mert elvesztettem Ryant. Érdekes lenne nem? Victoria a Napot, Ryan pedig a Holdat kapná. De ezt a képet nagyon gyorsan ki kellett vernem a fejemből.

- Gyere Amy menjünk be, megfogsz fázni. - karolt át és gyors léptekkel bementünk a kórház ajtaján.

Mire észbe kaptam Richárd mindent megtudott, hogy hova kell mennünk. Mikor az említett terem elé értünk elkezdtem keresni Davet, akit sehol nem találtam, ezért felhívtam.

- Merre vagy? - kérdeztem idegesen.

- Az egyik teremben, nem tudom pontosan hol. - hangja jóval nyugodtabb volt, mint mikor felhívott.

- Mi? Te miért vagy terembe? - hökköltem hátra.

- Haza felé bicikliztem, amikor Ryan elütött. Többel ment a kelleténél és valószínűleg nem vett észre. Mikor elütött félre rántotta a kormányt és egy fába csapódott. - lehunytam a szemeimet és csak fel szerettem volna ébredni ebből a rémálomból, ami hamarosan megfojt.

- Istenem.. - suttogtam. - Te hogy vagy? - kérdeztem némi udvariasságból. Persze érdekelt és aggódtam érte, hiszen találkozni egy bazi nagy autóval nem kellemes. De Ryan állapota sokkal jobban aggasztott és érdekelt.

- Megvagyok, szerencsére nem súlyos csak eltört pár bordám és a karom. Rendben leszek.

- És.. Ryan? - böktem ki nehezen.

- Attól tartok ő már kevésbé. - erre a válaszra számítottam, mégis amikor kimondta úgy éreztem, hogy semmi esélyem sincs újra magamhoz szorítani.

- Nem tudok sokkal többet én sem. De azt tudom, hogy a baleset óta nincs magánál és valószínű, hogy nem mostanában fog felébredni. Sajnálom Amy. - suttogta. Elköszöntem tőle és jobbulást kívántam neki. Összetörve meredtem magam elé és minden annyira ismerős volt. Mintha másodjára élném újra ugyan azt a rémálmot.